Baromi korán keltem fel aznap… őszinte leszek veletek, szinte nem is aludtam, annyira vártam már a reggelt. Az utazótáskámat és a dzsekimet már előző este kikészítettem, minden ott várt az előszoba félhomályos derengésében. A bútorok sötét, de ismerős kontúrjait követve kibotorkáltam a konyhába és ittam egy pohár hideg vizet. A kis budai utca néma csendben pihent. Lehetséges, hogy csak odaképzeltem, de talán már az épületeken túl a fekete égbolt kissé sötétkék árnyalatba bújt. Pár óra és felkel a nap. A nagyváros fogaskerekei még alig kezdtek el forogni a tengelyük körül. Csak egy-két elhúzó villamos tompa zaja szűrődött be a lakásba, valahonnan a Bartók Béla felől. Olyan volt a város, mint egy hatalmas gyár a termelés beindulása előtti utolsó pillanatokban. Egy kis idő múlva összeszedtem magam, kattant a zár a bejárati ajtón és én úton voltam a hajnali villamoshoz.

Az ÖBB Railjet nem kérdezett vissza, hogy mit akarsz, Kisgazdám… Időben ki kellett érnem. Még szinte koromsötét volt, amikor én és a fáradságtól beesett szemeim átléptük a Keleti kapuját Budapesten. Bágyadt kora nyári idő volt, hűvös reggelekkel, mint amilyen az aznapi is. Minden párás volt és a piros vonat alól lassan szállt fel valamilyen gőz. A vékonyka réteg nedvesség minden felületet tompán csillogóvá tett: beborította a padokat, a vagonokat és az állomás öreg acélszerkezetét. Amikor megvettem az első osztályú jegyet az expresszre, akkor még nem is tudtam, hogy a pályaudvaron afféle “first class” váróterem is van. De basszus, van. És mint az előbb írtam, jegyem is volt hozzá. Benyitottam. 

Odabent a már jól ismert, “tegnap esti eseményről” épp hazafelé tartva egy kis pihenőt beiktató, enyhén már szagos és legalább annyira gyanús, kapucniban horkantgató utazóközönség helyett nyugalom, halk instrumentális taktusok és modern, letisztult bútorzat fogadott. Az egyik karosszékben öltönyös úr pihent, a lábait keresztbe téve, aki épp Bécsbe tartott egy tárgyalásra (legalábbis én így képzeltem magamban), a másik kanapén pedig egy család játszott a gyerekeivel. A pultnál pár magányos utazó lézengett, akik a büfé kínálatával néztek farkasszemet. Pont mint én. Valami rohadt mód éhes voltam, így vettem egy forró kávét, egy beazonosíthatatlan hússal megtömött, de valahogy mégis bizalomgerjesztő bagettet, meg a biztonság kedvéért egy dobozos Heinekent, majd vártam az indulást, amit – ha jól emlékszem – egy nyolc órás út követett Mühlackerbe. Innen aztán egy jó barátommal mentünk tovább a Fekete-erdőbe, Wolfachba.

Ezzel az úttal indultak el azok a nyári túrák, amikből aztán hagyomány lett, és amelyek megannyi emlékkel, életreszóló baromkodással, csodálatos desztinációval, száguldással és kalandos úti beszámolóval gazdagítottak engem, mint embert. Úgy érzem, hogy talán ezek azok a tapasztalások és pillanatok, amelyekért – többnyire – élni érdemes. 2016-ot írtunk. Persze, hogy before Covid, before war, azaz nem voltak korlátozások és eurót is viszonylag jó árfolyamon válthatott az átlagember. Tehát “magas élet” és béke. 

Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hála a családomnak, hogy már fiatalon több országba is eljuthattam. Ha jól emlékszem, akkor Bulgária és a Fekete-tenger partvidéke, Zürich, valamint Krakkó vált a sarokkövévé annak a folyamatos kalandvágynak, és gyermeki lelkesedésnek, ami a mai napig ott él bennem. A barátokkal való utazás azonban a kávéháznak egy másik asztala. Sőt, maga a pult, ahol a legfontosabb események és rendelések történnek – ha fogalmazhatok így. Itt lehet igazán kiengedni a gőzt és megőrülni, esetleg rendelni még egy kört, vagy éppen kiszédülni a forgóajtón, bele az ismeretlenbe. Ezért is ezeket az utazásokat fogom kiemelni az úton rövid történeteiben.

Ezt az oldalt tehát azért hoztam létre, hogy egy kicsit rendszerezzem a kismillió iPhone jegyzetet, fejben tárolt emléket és élményt, néhány fotóval segítve a pillanatok elképzelését. Ez egy napló, egy írott roadmovie, ami a számomra legkedvesebb helyeket és pillanatokat írja le, rövid beszámolók formájában. Engem mindig is vonzott, hogy elinduljak és számomra még ismeretlen helyeket látogassak meg. Lehet az egy egyszerű hétvégi séta a lankás budai oldalon, egy kanyargós szerpentin a Dunakanyarban, vagy éppen egy idegen ország, aminek válláról még csak most kezdted el finoman lehúzni a ruhát, hogy felfedezd bájait. Kalandokat megélni remek egyedül is, de még jobb társaságban. Így lesz az ismeretlenből ismerős, az eltévedésből pedig egy páratlan hazatalálás.

Kicsit sok idő telt el 2016 óta és lehetséges, hogy néhány helyszín, már nem is létezik az elmúlt évek hektikus időszakainak következtében, de hátha találtok ezekben az úti beszámolókban néhány számotokra is érdekes helyszínt egy-egy európai úthoz.