egyszer fent, egyszer lent,
a városi beton nem felejt.
egy újjabb csikk hever lent a földön,
a járdán, amin a méterekkel küzdök.
ma este már hajlik a tér és görbülnek a falak,
vajon miért bámul a sok különös alak?
de ott van az én támaszom,
alkohol, öreg barátom.
nyáron forró, télen hideg,
a kocsma gyomra olyan rideg.
elmosódnak odabent a fények,
körülöttem sok magányos lélek
félek…
mi lesz így ebből az egészből,
már lemaradtam egy élet feléről.
esztelen kapcsolatokban gázolok,
rendes lányok, nem érdemes várnotok.
e vershez is folynak a sorok és
közben sörrel telik meg a torok.
a kocsma levegője legalább odabent tiszta,
a dohányt mindenki odakint szívja.
le is csapok pár ezrest a pultra,
de hideg a város estje, mint a tundra:
kell még egy kilépő! – ahogy mondják,
az utolsó poharat is pofám elé tolják.
húzóra! – kiáltom és üres már a pohár.
bőrkabátom veszem, vár még másik bár.
ám belül tudom, már nem vágyom másra,
mint sötét szobában a megvetett ágyra.
barátságos odakint a téli, sötét este.
az utca lámpáitól sárgás az éj leple.
hétköznap van, az utca mégis tele,
biztos alkoholista a pestiek fele…
Andrássyn araszolok a Deák tér felé,
hajamat borzolja a decemberi szél.
tekintetem megpihen a butikok felén,
de lassan már ezért is pénzt kér egy kretén.
fázom, reszketek, a távolban egy taxi,
beszállok, a melegben mormolom, hogy “baszki…”
Fekete László 