Pillanatok kategória bejegyzései

Novella, Pillanatok

kiskocsmák

Amikor beszálltam a körúti bérház ütött-kopott liftjébe, és megnyomtam a megfelelő emelet retkes, fekete kis gombját, az öreg felvonó harmóniaszerűen bezáródó ajtai hirtelen kizárták a külvilágot.

Az imbolygó doboz hirtelen rántással indult meg felfelé és akkor úgy tűnt, hogy kínszenvedés számára minden egyes emelet megtétele. Már éppen kezdtem megsajnálni, amikor hirtelen megütött a liftben terjengő, fáradt dohányillat. Mint egy régi ismerős, akivel sok év után most valahogy ismét összehoz az élet.. 

Ahogy letüdőztem, egyből eszembe jutottak a ködös képek, amikor a vidéki kiskocsmákban még lehetett cigizni, a szocreál fém asztalkákon pedig szakadt, kék fehér kockás abrosz volt, és amikor a hegyaljai ropogós, mellette pedig a kis üvegpohárban pár deci kóla jelentette az ebédet, párszáz forint apróért. Amikor a fém lábú széket kihúzva az hangosan csikordult meg a kis szürke kockaköves padlón, amikor Olaszliszkán az óidőkből ránk maradt, szakadt dízel mozdony vontatta vonatra várva, a kocsma már aszott bőrű vénjeivel biliárdoztam, akiknek ráncos arca olyan volt, mint a fák törzse… istenem vajon élnek-e még… és amikor a cigaretta szaga nem tolakodóan rúgott arcba, hanem finoman, már beleivódva az abroszba, a függönyökbe és a szőnyegbe, lassan kúszott az orrom felé. Már fáradtan, de még karakteresen.

Ez volt az a füstös buké, ami egy pillanatra megtalált a szűk térben és képes volt visszarántani azokba a régi jó, kissé már szépiába csomagolt, önfeledt középiskolás évekbe.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

Bukowski nyomában (2020)

egyszer fent, egyszer lent,

a városi beton nem felejt.

egy újjabb csikk hever lent a földön,

a járdán, amin a méterekkel küzdök.

ma este már hajlik a tér és görbülnek a falak,

vajon miért bámul a sok különös alak?

de ott van az én támaszom,

alkohol, öreg barátom.

nyáron forró, télen hideg,

a kocsma gyomra olyan rideg.

elmosódnak odabent a fények,

körülöttem sok magányos lélek

félek…

mi lesz így ebből az egészből,

már lemaradtam egy élet feléről.

esztelen kapcsolatokban gázolok,

rendes lányok, nem érdemes várnotok.

e vershez is folynak a sorok és

közben sörrel telik meg a torok.

a kocsma levegője legalább odabent tiszta,

a dohányt mindenki odakint szívja.

le is csapok pár ezrest a pultra,

de hideg a város estje, mint a tundra:

kell még egy kilépő! – ahogy mondják,

az utolsó poharat is pofám elé tolják.

húzóra! – kiáltom és üres már a pohár.

bőrkabátom veszem, vár még másik bár.

ám belül tudom, már nem vágyom másra,

mint sötét szobában a megvetett ágyra.

barátságos odakint a téli, sötét este.

az utca lámpáitól sárgás az éj leple.

hétköznap van, az utca mégis tele,

biztos alkoholista a pestiek fele…

Andrássyn araszolok a Deák tér felé,

hajamat borzolja a decemberi szél.

tekintetem megpihen a butikok felén,

de lassan már ezért is pénzt kér egy kretén.

fázom, reszketek, a távolban egy taxi,

beszállok, a melegben mormolom, hogy “baszki…”

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok

ünnepnapok városban

járatok rendszerében

a rendszeres járatok

a jól ismert labirintus

roppant betonfolyosóin vágtatnak

bizonyos napokon azonban kiismerhetetlenül

és ilyenkor szinte lehetetlen hazaérni

és van, hogy egy élet is kevés ahhoz,

hogy egyszer ismét az ismert falakat tapinthasd tenyereddel

és letehesd a nap terheit.

Alapértelmezett
Budapest, Covid, Pillanatok, Versek

Budapest ég

Ahogy kipillantottam a párás ablakon, láttam a kiégett Budapestet.

Akkor úgy festett, végleg elesett.

Önfeledt eufóriát pedig monoton kábulat követett.

Mint egy hosszan tartó háború sokezer, elcsigázott lelke,

úgy kering az arctalan alakok mindig bús serege.

Béklyóba vert, régen szabad emberek,

most fejüket lehajtva bámulnak koszos kockaköveket.

Vagy ha egyszer fel is néznek,

bizalmatlan tekintetük szinte éget.

Mondják, hogy a lélek tükre a szem.

De ezt már aligha hiszem.

Nem emberi ez az új világ,

mert az ember nem ilyen.

Vágyunk az érintésre,

vágyunk a másik közelségére.

És ha kell, ebbe bele is halunk.

Mert végtére is ezért élünk.

Szívszorító, tragikus, embertelen valóság.

Vajon mikor kúszik vissza a való élet?

Ki éli meg ezentúl az álmokat?

Hol vannak a szabad tettek,

a vágyak és az interakció?

Sehol.

Helyette üresség és csend.

Valóság helyébe pedig alternatív jövő lép.

Vissza a múltat, vissza azt ami elmúlt,

Senkinek nem kell e kifacsart jövőkép.

Önző lennék, hogy erre vágyom?

Nem.

Csak egyszer élő, halandó ember.

De belül tudom, hogy ez csak álom.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

A38

Távoli kontúrok, távoli alakok.

Ismerősnek tűnnek.

Ködös emlékképek,

melyek még benned élnek.

Ám ismét tisztábbak a részletek, 

a színpad még fénytelen szürkeségében.

De ahogy a nap ma is a folyóba bukik,

a lassan ringó bárka alá,

az hirtelen élettel telik meg ismét.

Te pedig az eldobott csikkek tengerében, 

a megdobbanó szívek

és a visítva lángoló gitárok hurrikánjának

epicentrumában vágtatsz a fénykavalkádban,

mint színek és ábrák egy régi kaleidoszkópban,

amit a benned élő gyermek forgat vadul,

miközben a színpad deszkáit

a lábdobok mély basszusa 

ropogtatja vacsorára.

Sörök szisszennek, tömények nyílnak,

a kupakokat pedig szétrúgja a tomboló tömeg.

Az estébe forduló Budapest fényei

ma este is átfestik a fodrozódó Dunát.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok

körúti borbély ballada

Elesett a belváros. Megint kurvára elesett. A kurva életbe már. – mormolom unottan magam elé, egyhangú, maratoni döcögésem egy random kiválasztott piros lámpájánál, valahol a Kálvin magasságában.   

Végeláthatatlan a kiskörút masszív kocsisora, ami sehová sem halad a keskeny sávra amputált, rögtönzött féregjáratban. 

Miközben a kis közlekedőedényeikbe szorított, ideges, feszült és tehetetlenül kurvaanyázó autósokat fixíroztuk az enyhén húgyszagú 49-esen, a recsegő szerelvény finoman szelte át az ólmosan csordogáló, roppant járműingoványt. Szemeim hiába váltottak képernyőkímélőre, magyarán bambultam, agyam halkan kattogott a háttérben, pont úgy mint régen a döglassú betárcsázós internet. Belül teljesen elvesztem az “ebbe a városba autó, te hülye vagy? add el a francba” és az “ezért felelős dilettáns remekül mutatna egy lámpavason” gondolatok kuszán csapongó labirintusában. 

Az eső, mint egy diszkrét vendég, halkan, de kitartóan kopogott. A kerregő villamos retkesen párás, karcos ablakán kinézve, szinte nyakonvert a nagyváros primitív pszeudokommunikációja. A feszült gázfröccs csörte, az egymás szüleiről megemlékező kurta mondatváltások és a vérremenő dudavendetta édes kakofóniája szinte már baszogatta a hallójárataim. De legalább mi haladtunk. Ők meg… hát, nem.

Előttem egy sáros télikabátba csomagolt hobó ült a foltos és szakadt huzattal borított széken, aki kezeit keresztbetéve dölöngélő corpusa előtt, maga elé meredve vigyorgott a semmibe, olykor artikulálatlanul üvöltve és jajongva röhögve. Semmi kétség, a pokol megelevenedett pesten. A depresszív szürkeségbe hajló, lassan rothadó apokalipszist a villamos belsejében terjengő, ázott kutyaszag orrfacsaró bűze lengte át, ami egy félig lehúzott ablakon lassan kúszott ki a múzeumkörút roppant állóvizébe. A teszetosza negyvenkilences csikorogva fékezett le az astorián, hogy szájait kitárva, gyomrából kiengedje kissé már konzervált, friss oxigén után epekedő utazóközönségét.

Mindezek ellenére szeretem a körúti fodrászatot. Oda sietek éppen. Ingyen kávé, vagy whisky járt a vágás mellé. A lányok kedvesek voltak, a dupla presszó mint egy lórugás, az ital pedig hideg és füstös, őszinte scotch. Egész nap rock szólt odabent, a magyartól a Rammsteinig bezárólag. A villamos és a folyamatos körúti lincshangulat után kellemes volt a hajvágógépek monoton zúgásába süppedve megélni a pillanatot.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

gellért holdja

Egyedül állok a betonon,

felettem csak a Hold ragyog.

Öreg barátom.

Lábam alatt kanyarog a Kelenhegyi út. 

Ami,

mint egy betonból formált növény törzse 

fonódik, vastag szárából pedig 

sok apróbb, keskeny utca hajt ki. 

Sötétedik.

A természet palettája pedig szorgosan kreál, 

a fejem felett elterülő roppant vászonra.

Tiszta, mélykék árnyalatban pompázik az égbolt.

Az egységet semmi nem töri meg, 

a szorgoskodó Mester pedig csak alkot.

Eltöröl felhőt és eltöröl repülőt, 

amelynek száguldó sziluettje 

így nem töri meg a nagy egészet.

Persze ihlető látvány lenne az is, ahogyan

a nyurga test ott fent, a több ezer méteres magasságban

úszna a napkorong felé,

ami utolsó fényével ezüstös csóvává változtatná 

a turbinákból kiszökő kondenzcsíkokat.

Itt állok egyedül, 

talpam alatt a lassan és mélyen szuszogó, 

olajozottan működő, hatalmas szerkezet.

Megállás nélkül, ólmosan lüktet.

A város fényei pedig alattam futnak a semmibe.

Barátságos a késő tavaszi éjszaka.

Szinte kér, hívogat, parancsol:

Indulj el. 

Indulj már el.

A hegyen

utcai lámpák sárgás fénye kísér.

Oszlopuk tövében pedig mély levegőt véve

bódultan szívom be a város esszenciáját.

Budapest… szinte megrészegít:

az eldobott cigarettacsikkek, 

amelyekhez még kapaszkodik a nikotin,

a parkoló autók üzemanyagának bukéja,

az izzó beton ismerős aromája,

és az eldobott szemét rothadásának bűze

keveredik a pulzáló tüdőben, 

ahogy letüdőzöd a várost.

A fülemben a The Doors duruzsol,

Riders of the Storm, suttogja Jim… 

Riders of the Storm… 

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

mámoros romlás

Földöntúli furcsa börtön,

cella, melynek rácsai nap mint nap áttetszővé,

transzparenssé válnak.

Elengednek,

a korlátok pedig halványodnak, 

majd nem léteznek többé.

Másnap

egy mámoros este kaleidoszkópjának

ködös emlékképeiben úszom…

Mindez talán meg sem történt.

Először csupán alkoholmámor, 

később delírium, ha nem vigyázol.

Rossz ómen… 

Mivel a kimenő csak egy estére szól

és a Börtönőr már vár. 

Hirtelen ismét látod a cella sziluettjét,

mert semmi sincs ingyen.

A másnapi ébredés kamatostul büntet meg 

és beszedi az adót.

Fej-adó ez a szó legszorosabb értelmében,

részegült pillanatokat pedig zavart kábulat követ.

Mintha folyékony mérget pumpálnának a lüktető erek.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

király utca

Ma is alkoholban tocsog a Király utca,

itt ragadt, szürke lelkek fellegvára.

Ha ide sodorna egy mámoros éjszaka,

figyelj a hangokra,

Jóra és Rosszra.

Mivel itt

szenvedély és erőszak 

buja kollaborációja kísér.

Átjárják az esőáztatta járda

repedezett felületét és

közben kéz a kézben ballagnak a bajjal,

finoman kerülgetve

a nedves kartonlapokon fekvő,

még szuszogó testeket.

Gyanúsan figyelő, csuklyás alakok sötét tekintete

fekete kis mellékutcák,

villódzó fények, 

üvöltő emberek, 

dudáló autók,

eufória,

őrület,

ital,

drog.

Mind csupán egy karnyújtásnyira Tőled… 

a péntek esti Budapest pedig bátorít:

Lépj be, és ízleld meg a Csodát,

de előbb kerüld ki azt a ragadós koktél tócsát.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

romantika

A rekedtesen csörgő, öreg kaputelefon 

pislákoló kis izzója kitartóan parázslik,

fénnyel fesve meg a kopottas névsort,

az öreg bérház lakóit.

Átfutom a neveket,

de csak Ő érdekel.

Ujjam határozottan jár,

végül olajozottan pattan a zár,

és nyílik az ajtó… 

Kezemben virágcsokor

és kis meglepetések, 

amiket az emeleten

a telt ajkak apró mosolya kísér,

amit szemérmes csók követ,

túrva az aranyló, még nedves fürtöket.

Nincs rajta melltartó sem, 

épp csak ajtót nyitott.

Apró füléhez közel bújva suttogok,

nem tolakodó, hóbortos bókokat, 

a budapesti bérpalota késő esti, 

már sötétbe borult, nyitott függőfolyosóján.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok

hajnali rutin

Érzésre egy ütvefúró hangjával is felér az üvöltő ébresztő, ahogy hajnalban kelt.

Próbálom a lehető leghamarabb elhallgattatni azt a szemetet.

De ahogy nyúlok a telefonért, azzal a lendülettel verem le az ágyról.

Francba már… Mindegy. Hajnali két óra harminc van.

A sötétben megtalálva az ágy szélét, felkelek és az agyam a szokásosnál is lassabban dönti el, előbb inni kéne, vagy – ahogy mondják – dobni egy sárgát.

A sárgát választom.

Aztán a szokásos körök fél órában. Zuhany, majd megmosom a fogam. Közben bambán bámulok a tükörbe. Egy vizes, kócos hajú fáradt arc néz vissza rám, beesett, kissé kiszáradt és a tükör fölötti erős fénytől hunyorgó szempárral. Megeresztek egy mosolyt magam felé. Lassan ideje lenne összekaparni magad, te Casanova.

Odakint tél van, csípős mínusz öt. A tornacipő farmerral, fehér pólóval és a kopott bőrkabáttal tökéletes választásnak tűnik.

Három óra. 

Halkan behajtom magam mögött a bejárati ajtót és a néma, félhomályos lépcsőházban elfordítom a kulcsot a zárban. Mit ad Isten, ennek is vagy háromszor akkora hangja van, mint napközben…

Az autó belseje jéghideg. Elfordítom a kulcsot. Elsőre semmi. Mi a szar… ? Második nekifutásra azonban beröffen. Halkan jár a motor. Az iménti kínos pillanat hirtelen jobban kikészített, mint a fél hármas kelés… Minden fűtést felcsavarok és várom a csodát, majd még kissé jeges ablakokkal, de elindulok.

Üres éjszakai buszok,

sárgán villogó közlekedési lámpák,

a Bartók Bélán a karácsonyi fényeket lassan lebontó névtelen hősök. Egy járőrautó lassan csordogál az út szélén. Kikerülöm és megyek tovább. Jelenleg ők Budapest teljes lakossága. Ilyenkor még azt is megkockáztatom, hogy élhető a város. Ilyenkor még hidegek a fények és mindent egy vékonyka csillogó jégréteg borít.

Háztetőket,

parkoló autókat,

csatornafedőket,

pocsolyák felszínét,

utcai szemeteseket.

Útközben csak nézek magam elé, minden a megszokott, minden ösztönös. Pszichedelikus rock balladák kavarognak az utastérben és halkan kergetik egymást…

Jimi Hendrix, The Doors, Jefferson Airplane, The Zombies… 

Nem nagyon figyelek semmire. Három óra harminc perc körül jár az idő. Az öreg őrangyal biztos rajtam tartja a szemét. Azon az egy hülyén, aki ilyenkor megy a rádióba műsort vezetni. A kocsi koszos ablakán kinézve, a Duna felett, a távoli épületkontúrokon túl, mintha már sötétkék lenne az ég. Messze néhány hosszú gyárkémény fújja a sötét füstöt. A tetejükön lassan villogó, apró piros fények pulzálnak.

Közben kezd átjárni az élő műsor előtti ismerős érzés. Adrenalin és izgalom, egy kis idegességgel vegyülve.

Szevasztok ismét, ti öreg rohadékok…

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

ősz

Egész életemben kerültem a cigarettát, de abban a pillanatban, a Gárdonyi téri kávézó pangó teraszán mégis igen kellemes gondolatnak hatott, hogy mi lenne ha egy szálat lassan letüdőzve vágnék neki a napnak. 

Korán reggel volt. 

A presszó még üres, sötét belsejéből, a friss felmosás mindenki számára jól ismert bukéjába burkolózva, mint rég elfeledett, láthatatlan törzsvendég kúszott az utcára a halk jazz, valamint a kávégép harsány darálásának hangulatos elegye. A nap első, bágyadt sugarai még nem küzdötték át magukat Buda dimbes-dombos épületegyüttesének keszekusza dzsungelén, de a kis kávézó hála Istennek a korán kelőknek is kedveskedett egy-két könnyed asztalkával.

Az előttem elballagó járókelők cipőtalpainak ütemes kopogása, a nyugodtan tovasikló, szinte üres sárga villamosok és az utca teszetosza félálmát harsonaként megtörő, elhúzó mentő ordító szirénái… mind oly távolinak tüntek, ahogy ott gubbasztottam, lábamat keresztbe téve a puha, kissé talán szocreál hatású, fekete fémkeretes karosszékben, jobb könyököm alatt a meg-meg ingó, kerek asztalkával. Jobb híján talán a semmit fürkésztem.

Sötétbarna bőrcipőm orrának hegyével finoman odébb söpörtem az aranyló avar egy részét, amelyet a szél, mint hűséges kutya a kedvenc kislabdát, mindig gondosan visszahelyezett a lábam elé. Az ősz egy pillanat alatt beköszöntött Budapestre. Vajon, hogy lett vége ilyen hamar a nyárnak? Közben lelki szemeim előtt akaratlanul is egy könyörtelen filmrendező alakja körvonalazódott, aki pengeéles ollójával gondolkodás nélkül szeli ketté a filmszalagot, hogy nyomban egy újabb snittel folytatódjon a film, egy addig nem várt fordulatot eredményezve.

Előttem apró csészében, lassan és hívogatóan gőzölögve várt a vélhetően méregerős fekete, amelyet kitartóan kavargattam, miután egy leheletnyi tejjel higítva azt, végre már bele is mertem kortyolni. Ezen a hűvös reggelen azonban jól esett kihörpinteni a kicsiny pohár forró, sötét tartalmát. A velem szemben lévő széken olykor megrezdülő szürke zakómra esett pillantásom, amelynek könnyű anyagán szinte akadály nélkül süvíthetett át az eltévedt fuvallat. Szivarzsebéből kikandikált a már sokat megélt, karcos keretű Wayfarer, azt azonban még korai lett volna kitalálni, hogy vajon hasznát veszem-e azon a napon.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

lomtalanítás

Mint keselyűk a döghús felett, úgy gyülekeznek sötét alakok. Trónolnak kihajított holmikon, szeméthegyek lábánál.

Megszállják a máskor békés utcát és bőszen gesztikulálva vitatkoznak a portékákról.

Kívülről nézve eléggé kaotikus a látvány, de belül biztosan szervezetten zajlik.

A buszok menetrendjét rozsdás, kerregő furgonok veszik át, ahogy a raktér vagy a plató szélesre tátott szája mindent elnyel.

A lenyugvó nap lassan nyújtja a szeméthalmok árnyékát, mintha nem is fogyna a törmelék. A munka még mindig zajlik. Szorgoskodnak a görnyedező alakok.

Ám épphogy felfigyelek arra, hogy mi folyik odakint, máris vége. A lomhalmaz szinte semmivé válik, ahogy széthordják.

A maradékot éppen néhány hajléktalan szelektálja. És ha már erre járnak, hát a kukákat is végig guberálják. Felismerhetetlen hangok recsegnek az egyik kisrádiójából, aki éppen meggyújt egy földön talált csikket és kezében összenyom egy kis alumínium kolásdobozt.

Ez a nagyváros tápláléklánca.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

pillanatra Hollywoodban – Vic Rolexe

A tetőablakon át beszűrődő fény egy pillanatra megcsillant a karcos, kopott karóra oldalán. Ki tudja, hogy a kicsiny mutatók már hány hosszú éve járták monoton körtáncukat. Az apró szerkezetben egy igazi karrier, sőt… maga az amerikai álom tükröződött vissza. 

Egy legendás életút. Így igaz, Mr. Armstrong.

Az öreg Rolex Submariner karcokkal teli, mattuló üvegének mélyéről több évtized megfeszített munkájának, Kalifornia forró nyarainak, az angyalok városának álmokat építő, vagy azokat összezúzó mámoros csillámporának, Venice Beach bohéman sokszínű vibrálásának, Hollywood Hills-i partik sötét kábulatba hajló végeláthatatlan sorának, világhíres színészek szívélyes kézszorításainak és a nyugati-part napsugarainak égető perzselésének lassan forgó, mámoros kaleidoszkópja tekintett vissza rám, közben arcomat fürkészve, hogy vajon elcsábulok-e az ígéret földjétől.

Pont mint ezernyi, filmként pergő pillanatkép.

Ahogy hallgattam Vic Armstrongot a budapesti Kempinski Hotel halljában, a pillanatba a semmiből berobbanó, kíméletlen csend rántott vissza. Itt volt az ideje az interjú következő kérdésére koncentrálnom. 

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

kocsmai bölcselkedés

Csak egy újabb hétfő este Budapesten és szokás szerint, egy trehányul megválasztott, Duna-parti kocsma borgőzös teraszán ülve halk diskurzus folytatása arról, hogy ideje lenne már találni egy rendes lányt. A szokásos körök… 

Nem tartom magam egy nagy mágusnak, de általánosságban véve mindig is szerettek a lányok, na meg én is őket. A közös hangot megtalálni gyerekjáték volt, ahogy az is, hogy elinduljunk a közös úton, ami hol hosszabb, hol rövidebb volt. De aztán valahogy mindig véget ért a dolog. Embere és a kölcsönös szimpátia mértéke válogatta, hogy mikor. Vagy legalábbis valami ilyesmi, nem kézzel fogható szarság dolgozhatott a háttérben, továbbá az, hogy nem igazán bírom a kötöttségeket. 

Isten látja a lelkem, mindig ismerkedem, és soha nem félek elmondani egy nőnek, ha bejön. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább én húztam a rövidebbet, mivel semmi komoly nem akadt horogra. Régen persze több nagy szerelem is volt, mára azonban csupán ködös emlékkép az együtt töltött idő és a sok közös pillanat. Nem titkolom, gyakran a várost szidtam, hogy mégis, hogy a viharba lehet ennyi ember közül éppen azt kifogni, akivel az ember – jobb esetben – leélhet egy életet. Rengeteg sekélyes és roncs ember korzózik az utcán, legyen az nő, vagy férfi. Egyik nemnek sincs könnyű dolga. Mondhatnám, a nemek aránya NŐ.

Biztosra veszem, hogy itt is tobzódnak körülöttünk a beteg alakok, ezen a nyitott teraszon, ahol éppen valamilyen monoton, minimál tempó üvölt az arcunkba, egészen közelről, a szeles este pedig cigaretta füstjét keveri a gin aromájával, amire pár perce váltottunk át a fröccsről. Néhányan céltalanul lötyögnek körülöttünk az ütemre, kezükben vékony poharak, vagy sörösüvegek.

Még az is lehet, hogy egy kaszinóból előbb távoznék pénzzel teli zsebekkel, mint, hogy egyszer rendes társat találjak. Az idő pedig csak telik, de valami kurva sebesen. – töprengek félhangosan, közben üveges tekintettel bámulva egy lassan csordogáló sétahajót, ami épp a lebuj előtt kúszik felfelé a sötét folyón, amiben a budai oldal tükröződik vissza. Fekete alakokkal van tele a fedélzet, akiknek jelenlétét a telefonok apró vakui árulják el, ahogy esztelenül fotózzák egymást és mindent, ami mozog. Meg azt is ami nem.

A francba, ez a város ennyi év után már lassan olyan lesz mint egy kapcsolat. Mindent megél vele az ember. Egyszer fent, egyszer lent. A közös emlékek hirtelen az egekbe repítenek, míg egy másik sarkon egy régen megélt kudarc, veszteség, vagy balhé máig ragaszkodó emléke vár, amelynek árnyéka egyre fakóbban, de még mindig követ. Ám az érme oldalait csak így ismerhetjük meg: az együtt töltött idő által… 

és azt kell, hogy mondjam, nem tudom, hogy meddig bírok még ebben a városban élni.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

reggeli

Újabb bágyadt vasárnap Budapesten. A hely eléggé bohém, ahol éppen a nyikorgó széken ülök.

Patina, absztrakt festmények és plasztikák, hangulatfények. De a “divatolás”, az újhullámos felszínesség nem érződik rajta. Nem erőltetett. Ismét Berlinben érzem magam.

A kávégép lelkesen darál, friss kávé illata tölti meg a reggeliző gyomrát.

Még kevesen vannak. Ők pedig halkan beszélgetnek, nevetgélnek.

A pezsdítő kávé aroma mellett szép lassan más illatok is kúsznak felém. Megcéloznak, nincs menekvés. Friss zöldségek, barnakenyér és tükörtojás elegye. Talán. De nem vagyok egy vadászkopó.

Szimpatikus keverék, amely remélhetőleg épp az én reggelim a fal túloldalán. Egy ideje várok már.

A pincér ide-oda cikázik az asztalok között, úgy kell levadászni, ha a vendég akar tőle valamit.

A falra akasztott, kopottas Bang and Olufsen hangfalból megállás nélkül öreg rock számok recsegnek a semmibe.

Nem tolakodóan, épphogy hallhatóan… a hely és az utca is lassan éledezik, a nap egyre magasabbra kúszik.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

öreg remete

Már hajnalodott, amikor egy vacsora és az azt követő, jól sikerült italozás után hazafelé csatangoltam a kihalt városban, a Bartók Béla úton. 

A távolban egy kék, éjszakai busz húzott el. Szinte tömve volt. 

Hátam mögé pillantva láttam, hogy egy utcatiszító gép lassan követ, miközben kitartóan vízzel locsolta a késő nyáresti, langyos aszfaltot. Ilyenkor békés volt a város, én pedig – talán – egy kissé részeg. Csütörtök volt, hajnal három óra, a boulevard pedig hívogató.

Messze tőlem, a Körtér felől jókedélyű ordibálást hallottam, aminek még dallama is volt. Talán énekelni próbált egy szintén elázott valaki… 

Nem tudtam eldönteni. 

A közlekedési lámpák sárgán villogtak. Viszonylag könnyen hagytam hátam mögött a métereket. Hangulatos volt az este, még ezzel a rögtönzött kakofóniával is. Hallhatóan a hang gazdájának is jó estéje volt.

Közelítve a lakásomhoz hirtelen barátságos és valahogy ismerős nesz ütötte meg a fülem, ahogy egyre közelebb értem a vasúti hídhoz, amin éppen egy sötét tehervonat döcögött át, körülbelül már vagy öt perce.

Egy öreg bérház, (vélhetően) régen üzletként működő helyiségéből, a kopottas, félig felhúzott zöld vasredőny mögül halk jazz szűrődött ki. Jól ismertem a helyet.

Napközben is volt már szerencsém az öregúrhoz, aki itt élt, magányosan. Senkit nem bántott és nem emlékszem, hogy valaha is beszélni hallottam volna. Az ajtaja elé mindig lomok voltak kipakolva, mindennap más és más régi holmi. Kisszekrény, cipők, zsákok, rádió, könyvek.

A bácsi – ha nem is minden nap – de minden hónapban ide-oda vitte a szemetet az utcán és bőszen tisztította a járdán azokat a nagy csatornafedő-betonlapokat. A négy sarkukban voltak a kampók, azokat tisztogatta fényesre. Ha jól vettem ki, mindig ugyanazt a csatornafedőt pucolta.

Némán kaparta ki a szemetet a kis mélyedésekből.

Láthatóan senkije sem volt. 

Olykor a kisboltban is láttuk, a legkülönbözőbb időpontokban. Általában világos nadrágot és kinyúlt kockás inget viselt.

Esténként mindig sárgás-kékes derengés szűrődött ki a súlyos, már viseltes fakapu és a rozsdás vasredőny mögül, ahogy elszeparáltan élte életét a Bartók Béla út öreg remetéje. 

Ezen a kellemes estén jazz szólt recsegve a kisrádióból.

Ki Ő? Vajon hogyan került ide, a kis üzletbe, teljesen egyedül? Milyen élete lehetett előtte? Virágzott-e valaha a bolt?

de végül soha nem kérdeztem rá ezekre…

Alapértelmezett
Novella, Pillanatok

álmodozók társasága

Kétezerhetet írtunk. Diákok voltunk. Csak az egyik nap a sokból, tanítás után, Tokajban. A már jól bevált metodika szerint ütöttük az időt: a kiskocsma cigarettafüstbe burkolózó gyomrában, a zenegépből üvöltő rock and roll és az őrültnél őrültebb világmegváltó gondolatok kusza, gyakran illuminált dzsungelébe burkolózva diskuráltunk a félhomályban. Arcunkat csak a bárpult füstön átszűrődő halovány fényei világították meg, a játékgép villódzó, pirosas tónusú futófényeinek távoli játéka pedig a helyenként már karcos asztal megfáradt felületén tükröződött vissza. Sosem voltam az a nagy bagós, a cigaretták füstjétől olykor kapart a torkom.

A HK (ez volt a lebuj neve) életreszóló barátságok, szerelmek, számtalan bizar pillanat és fazon gyűjtőhelye volt, ahonnan most visszagondolva igen érdekes életutak sarjadtak ki. Feltéve persze, ha az ember hagyta, hogy elragadja a jelen, ami előtte még éppen az ismeretlen jövő volt, míg rögtön utána, már egy meghatározó emlék, később pedig akár világszemlélet. 

Utolsó marék aprónkat általában a kocka-vagy épp a zenegépbe hajítottuk, de valami olyan vehemenciával, mintha nem lenne holnap. Középiskolások voltunk, a HK, avagy a Huszonkettes pedig az intézmény tőszomszédságában húzódott, így szinte sorsszerű volt, hogy előbb, vagy utóbb, de ott kötünk ki. Emlékszem az érettségi előtt is ott dobtunk be valami gyomorforgatót a kissé máló felületű bárpultra támaszkodva, ám, hogy pontosan mi is volt az, annak kiléte már a semmibe veszett. Egy szó mint száz, a becsületsüllyesztő, ha nem is második, de sokadik otthonunk lett. Fiatalok voltunk, általában segítőkész, míg máskor balhés suhancok.

Álmodozók, kalandorok, szabad emberek, akik szentül hitték, hogy egyszer, pár év meló után megtalálják a Szent Grált, a módszert, amelyből úgy keresnek, hogy közben alig dolgoznak, nyaranta az Amalfi-parton, vagy épp a Côte d’Azur-ön hasítanak valamilyen élénk színű, több száz lóerős csodában a keskeny úton, amelynek egyik oldalán a narancsszínbe boruló végtelen tenger, a másikon pedig a pár méterre lévő kopasz sziklafal húzódik, ahonnan kétszer olyan erősen csapódik vissza a négy kipufogó – hátunk mögött üvöltő – öblös ropogása a sötétségbe boruló semmiben. Álmok, borgőz, cigarettafüst. Ezek voltak önnön vágyaink tartópillérei…

A francba is, sok év telt el, csak úgy repülnek a napok, s ma már mindenki “Az élet” elnevezésű puzzle darabkáit igazgatja, ki-ki tempójához, képességeihez és vérmérsékletéhez a leginkább passzoló ütemben. Szétszéledtünk, de így talán még édesebb a találkozás, és sokkal inkább megbecsüljük a pillanatot. 

Újabb év és egy újabb legénybúcsú, ahonnan épp szakadó esőben vágtatok hazafelé az autópályán, miközben az időnél csak tompa fejfájásom a nyomasztóbb.. Persze nem panaszkodom, tisztességesen elbúcsúztunk a legénytől, aki így megtalálta a kirakós következő darabkáját. Sokunk sírja vissza a hajdani őrületet, ám az soha nem tűnik el belőlünk, csupán velünk együtt változik.

Alapértelmezett