Novella, Pillanatok

kiskocsmák

Amikor beszálltam a körúti bérház ütött-kopott liftjébe, és megnyomtam a megfelelő emelet retkes, fekete kis gombját, az öreg felvonó harmóniaszerűen bezáródó ajtai hirtelen kizárták a külvilágot.

Az imbolygó doboz hirtelen rántással indult meg felfelé és akkor úgy tűnt, hogy kínszenvedés számára minden egyes emelet megtétele. Már éppen kezdtem megsajnálni, amikor hirtelen megütött a liftben terjengő, fáradt dohányillat. Mint egy régi ismerős, akivel sok év után most valahogy ismét összehoz az élet.. 

Ahogy letüdőztem, egyből eszembe jutottak a ködös képek, amikor a vidéki kiskocsmákban még lehetett cigizni, a szocreál fém asztalkákon pedig szakadt, kék fehér kockás abrosz volt, és amikor a hegyaljai ropogós, mellette pedig a kis üvegpohárban pár deci kóla jelentette az ebédet, párszáz forint apróért. Amikor a fém lábú széket kihúzva az hangosan csikordult meg a kis szürke kockaköves padlón, amikor Olaszliszkán az óidőkből ránk maradt, szakadt dízel mozdony vontatta vonatra várva, a kocsma már aszott bőrű vénjeivel biliárdoztam, akiknek ráncos arca olyan volt, mint a fák törzse… istenem vajon élnek-e még… és amikor a cigaretta szaga nem tolakodóan rúgott arcba, hanem finoman, már beleivódva az abroszba, a függönyökbe és a szőnyegbe, lassan kúszott az orrom felé. Már fáradtan, de még karakteresen.

Ez volt az a füstös buké, ami egy pillanatra megtalált a szűk térben és képes volt visszarántani azokba a régi jó, kissé már szépiába csomagolt, önfeledt középiskolás évekbe.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pesti arcok

utca embere

“Wine is fine, but whiskey is quicker” – hörögte a fülhallgatóban az öreg Ozzy. Volt valami megkapó a nyolcvanas évek heavy metaljában. Mr. Osbourne kétségtelenül akkoriban volt a csúcson. A Suicide Solution pedig röviden és tömören arról szólt, hogy bizony az alkoholba is bele lehet dögleni.

Az öreg tud valamit, máig helytálló üzenet – gondoltam, főleg úgy, hogy október elején a ködös őszi időben egy óbudai kocsma felé tartottam a munkaidő végét követően. A kocsim éppen szervízben volt, olajcsere, vagy mi a túró. Szóval a szürke panelházak közötti apró sikátorokban sétálva eldöntöttem, hogy józanul hülyeség felszállni a hévre. Meg péntek is volt.

Hatalmas volt a köd. Felnéztem. 

A panelek olyanok voltak mint a felhőkarcolók. Csúcsuk a sötétszürke semmi felett lehetett valahol. Az agyam még zsongott a délutáni rádióadástól, amiben fél hatig ültem és betelefonáló hallgatókkal beszélgettem. Voltak vad arcok. De a legrosszabb talán azt volt, hogy még hátra volt egy riport, amit ismeretlen emberek véleményével és hozzászólásaival akartam kezdeni. 

Végül is, ehhez nincs is jobb hely egy kocsmánál. – szögeztem le magamban.

Pár perc múlva megérkeztem az objektumhoz és a piszkos ablakon át hunyorogva benéztem a kocsma gyomrának félhomályos derengésébe. Az üvegre egy hatalmas söröző-felirat volt ráragasztva, rikító betűkkel. 

Kivettem a zsebemből a telefont és leállítottam Ozzyt. 

Nyugalom pajtás, hamarosan befejezzük… 

Belépve az igazi tipikus, panel alatti talponálló fogadott, néhány törzsvendéggel, akik ültek és békésen iszogattak. Sokszor megfigyeltem, hogy drágább helyeken nem ittak olyan előkelő módon, mint a kiskocsmákban. A fröccsös poharat hüvelyk, mutató és középső ujjukkal fogták, majd picit megdöntötték és úgy ittak egy-egy kortyot. A hatás szinte már arisztokratikus volt. Látszott rajtuk, hogy élvezik kezükben tartott, régi barátjuk társaságát.

Kértem egy korsó sört és megálltam a bárpult szélénél, pár halkan pattogó kis neonfény alatt. A pult felülete ragadt. Velem szemben a jobb napokat is látott, fehér Lehel hűtőn egy pucér csaj bámult vissza rám. Pár pillanatra bele is feledkeztem, de a poszter állta a pillantásom. A képet agyam örökre elraktározta a direkt ilyen emlékek számára fentartott fiókba. Leültem egy férfi mellé, aki valahogy bizalomgerjesztőbb volt. Nem is tudom miért, de egy régi osztálytársamra emlékeztetett… Zsoltira.

-Szabad? – kérdeztem és közben kihúztam a kis krómozott fémszéket. Felnézett, jóízűen meghúzta a Rákóczit.

-Csak ha tegezel. – vigyorgott.

Levettem sötétbarna, kissé már kopott bőrkabátom, a szék háttámlájára tettem és leültem.

Azonnal belekezdtem a mondókámba, hogy rádiózom, űrkutatás lesz a téma és random hangokkal szeretnék indítani. Az érdekel, ki mit gondol róla. Van-e értelme? Mit hozhat a jövő? Ismeri-e Farkas Bertalant… tehát csupa egyszerű kérdés. Simán benne volt. Érdekes egy arc volt. Vékony, hórihorgas alak, farmerban, fekete bőrkabátban. Csontos, szikár, kissé ráncos arcát egy gyűrött baseball sapka takarta el. Vagy negyvenöt-ötven lehetett.

-Végül is van pár percem. Várom a haverokat, mert kirámolunk egy kamiont. – magyarázta nekem lelkes rekedtséggel. 

Sajnos az nem derült ki, hogy rakodómunkás-e, vagy más célból keresik fel a kamiont, de talán jobb is így. Jóízűen meghúztam a korsót, elindítottam a felvételt és halkan kérdeztem. Meglepően jól beszélt. Ahogy teltek a percek, úgy fogyott a söröm. Jól esett.

Kiderült, hogy hisz a földönkívüliekben, meg abban is, hogy ha az emberek egyszer felélik a Földet és új bolygót keresnek, akkor emiatt háborúzniuk kell az idegenekkel. Ahogy mondta: – amikor Isten megteremtette a világot, nem csak ez a Föld létezett, meg hát ki tudja, ki építette a piramisokat is ugyebár… Lehet, hogy egy fejlettebb faj, egy fejlettebb civilizáció. Mi a nyomukba sem érhetünk. – fejezte be és kortyolt egyet.

Kissé kábulva, belenézve szinte üres korsómra, megnyugodtam, hogy oké-oké fejlettebbek, de annyit és úgy biztosan nem tudnak inni mint a magyarok. 

Hívták a fickót. Beszélt pár pillanatig, majd letette. Megitta a maradékot. Szintén olyan urasan fogta a poharat, mint a kocsma többi vendége, aztán elköszönt. Mire magam mellé néztem már nem is volt ott. Igazán rendes tag volt, bárcsak több ilyen ember lenne Budapesten.

Kint közben felkapcsolódtak az utcai lámpák. Fényük lassan erősödött. A köd még jobban rátelepedett a paneltornyokra. Az utcán ide-oda sétáltak az emberek, mindenki ment hazafelé. Mi csak néztük őket odabentről. Vajon hová mennek? Kit mi vár otthon, a lakásban. Gyerekek? Szülők? Boldogság? Egy agresszív férj? A mosatlan? Netán a szőnyegre szart háziállat? Vagy a magány és egy cigaretta az erkélyen?

Felvettem a bőrkabátot, nyakamba tekertem a sálat és táskámat felkapva visszavittem a pulthoz az üres korsót. Egy nem létező színskálával operáló, szellemképes kistévén épp recsegve ment a híradó. Nem tudtam kivenni, hogy miről van szó, de nem is nagyon érdekelt. Egy biztos, a koronavírus áldozatainak száma nőtt. Erről aztán eszembe jutott a maszkom. Gyorsan átnéztem a zsebeimet, a dzseki belső zsebében volt.

Kiléptem a kocsma nyikorgó ajtaján és elindultam a hév felé. 

“Wine is fine, but whiskey is quicker…” – hörögte tovább a fülhallgatóban Ozzy Osbourne.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pesti arcok

r.i.p. Corvintető

2015 volt, talán.

– Kurva jó buli lesz… – morogta szinte csak maga elé Wulf, meglepő komolysággal. Közben lassan belekortyolt a kezében tartott piába, jól megszívta félig már leégett cigarettáját és hanyagul fújta rá a füstöt a világra Gellért-hegyi lakásának teraszáról.

Némán bólintottam és a távolba révedve belekortyoltam a sörömbe. Még hideg volt. Közben arra gondoltam, éppen rám fér már, hogy egy estére állóra fékezzem a kis mókuskereket, kiszálljak belőle és mással üssem el az időt.

Ahogy sötétedett, a messzeségben egyre több fénypont hullámzott a lábunk alatti világban, amelyet mi az Olümposzról néztünk. Wulf valami istentelen zenei tehetség volt és én bármikor szívesen beugrottam egy-egy koncertjére. Mindig teltház volt. Wulf igazi underground arc. Szabályok szerint élt, igaz távolról, amolyan művész-perspektívából követve azokat. Leginkább úgy mondhatnám, a saját szabályai domináltak. És nem mellékesen isteni csevapcsicsát készített. 

– Corvintető? – dünnyögtem, közben kissé már bizonytalanul, de urasan helyet foglalva az egyik kinti széken. Most visszagondolva, kívülről nézve egészen biztosan labilis látvány lehettem. Persze bíztam Wulfban, tudtam, hogyha leesem a székről, akkor segít, miután önfeledten kiröhögte magát rajtam.

– Tizenegykor kezdek, addigra legyél ott és a biztonságiak beengednek a színpad mellé. Majd vegyél egy akármit a bárban. Leadom a nevedet.

– Köszi Wulf! – feleltem, majd lábam keresztbe téve feltettem a teraszkorlát egy kényelmes pontjára. 

A taxi pontban tizenegykor nyikorgó fékekkel megállt az ütött-kopott Corvin áruház melletti kis utcában. Csepegett az eső. Olyan igazi esőszag volt.

A Blaha… a tér mindig érdekes fazonok gyűjtőhelye volt, főleg olyan estéken, amikor dübörgött felettünk a koncert. Célszerű volt kissé szakadtabban felöltözni, és érkezés előtt jól berúgni egy bárban, csak hogy elvegyüljünk a szedettvetett társaságban. Nem ártott mindig odafigyelni, mivel sötét volt és az utcai lámpák halovány kékes-sárgás derengése alatt sok minden rejtve maradt… Amikor néha ide vetett egy kétes jövőjű éjszaka, akkor állandóan olyan érzés fogott el mintha New York egy lepukkantabb környékén császkáltam volna. Már csak a fekete csatornafedőkből felszálló gőz hiányzott. 

Vastag kartoklapok alatt néhány hajléktalan ült az egyik kapualjban, beazonosíthatatlan valamit szürcsölve egy összegyűrt műanyag palackból. – Végül is nekik ez ingyen koncert, mármint, ami odabentről kiszűrődik. – méláztam el őket nézve. Pár méterre tőlük egy kivilágított ruhabolt kirakata szolgáltatta az örökös, erős kontrasztot. Gazdagság és szegénység. Egy szakadt kötött sapka hevert előttük, benne pár érme. Tettem egy kis kitérőt és dobtam bele párszáz forintot. -Egészségükre Uraim! – biccentettem feléjük. Csak ittak tovább. Nemigen zavartatták magukat és le sem szarták a kis jótékonysági akciómat. Még csak meg sem köszönték. A dülöngélő csövesek mellett kisebb-nagyobb csoportok álltak, füstöt fújva, röhögve, közben egy papírzacskóba csomagolt üveget adva körbe. Elég erős, állott fűszag telepedett az utcára. Remek ivós játékot csaphattam volna, ha elkezdem megtippelni, hogy éppen melyik csoportban vándorol körbe a parázsló végű spangli. Kicsit feljebb az utcán fiatal lányok diskuráltak, az estéhez öltözve, vékony cigit szívtak, és hosszú combjaiknál csak rövid szoknyájuk volt kihívóbb. Ám valahogy még éppen nem volt kurvás az összkép, csak nagyon vonzó. Magamban biztonságos hazautat kívántam nekik. 

Dohányfüst telepedett a környékre, mintha köd lett volna, vagy legalábbis egy gyártelep, ahol maximumon megy a termelés. A párás és esős időtől csak még súlyosabbnak tűnt a füstfelhő, amit a pislákoló utcai lámpák világítottak meg. A nagyváros bájos pillanatainak egyike. 

A bejárat felé szaladva fejem felé emeltem a farmerdzsekim, de nem sokat számított az esőben. Közben kikerültem még két taxit, átugrottam egy fekete pocsolyát, aztán már tető alatt is voltam. A nevem szokás szerint le volt adva. Elindultam felfelé. 

Emlékszem mennyire imádtam azt a lépcsőházat. Szűk volt, meredek és dohány, fű, alkohol, meg mindenféle parfüm illata keveredett a sötét térben. A lépcsőfordulókban régi, olyan tipikus irodai lámpatestek világítottak. A falakat végig graffitik borították, de az igénytelenebb fajtából. Látszott, hogy részegen, vagy beszívva taggeltek az alkotók a félhomályban. A firkákkal vérre menő csatát vívtak a kis koszos matricák, amiket a rajzokra ragasztgattak. A témák rendkívül változatosak voltak. Ha az ember éppen egyedül volt és kijött a lépcsőházba, el lehetett veszni ezekben. Az egyik lányokat ajánlott, a másik masszázst boldog befejezéssel, egy harmadikon kocsma cím volt, míg egy távolabbi, szakadt példány azt hirdette, punks not dead… És a lépcsőház koszos volt, baromi koszos. Az egyik sarokban két alak bújt össze, a következőben “anyázva” lökdösődtek, hirtelen pedig egy csapat lány szaladt botladozva lefelé a fokokon. Lobogott a hajuk. Középen végig rács volt, ami vagy azért volt ott, mert régen fel-le járt egy lift, vagy azért, hogy középen nehogy leessen egy részeg szerencsétlen. A hangok egyre teltebbé és tisztábbá váltak, miközben körbe-körbe szeltem a fokokat. A dobhártyám pedig minden lépés után még erősebben remegett, ahogyan a szerveim is. Mintha egy óriás fejében lettem volna, akinek hallójáratában kúszok a külvilág felé, és ahogy egyre kijjebb érek, úgy erősödik fel a halandó élet egy mámoros éjszakájának fülledt és italtól csepegő hangorkánja.

Kértem egy dupla Jack Danielst és a tömegben lassan bearaszoltam a színpadhoz. Wulf távolról felém biccentett, majd rögtön tovább játszott. A színpad mellett a sötétben egy fekete ajtó nyílt a backstage-be, ahová belépve egyből megütött a fű intenzív szaga. Vágni lehetett odabent a füstöt. Üveges, semmibe vigyorgó tekintetek fogadtak, néhányan pedig hevesen ordibáltak egymással. Ha jól vettem ki, éppen valamilyen zenei albumról ment a vita. A sarokban, egy fotelben három lány aludt, de nem azok, akiket az este elején, az utcán láttam. Ám az itt pihenő testek is legalább annyira csinosak voltak. Vettem odabent pár mély lélegzetet, meghúztam a jacket és kissé talán tántorogva rájuk zártam a fekete ajtót.

A széles kordonok túloldalán a romlott élet elgyötört, de a zenében, italban és ki tudja még miben feloldódott alakjai egy emberként vonaglottak, ugyanarra a zenére, mindenféle különbség és nézeteltérés nélkül. Akkor úgy festett, szinte meg is oldottuk a világbéke problémáját. Mulassanak az emberek. Abban a röpke pillanatban mindenki egy volt. Lecsúszott arcok, egyszerű részegek, a csapatokba verődött fiatal lányok, a pultot támasztó arcok, es mi magányos álmodozók, akik azt hitték, hogy alkothatnak valamit.

Felmentem a tetőre. 

Az emberek tekintetét csak a város fényei és a fáradt neonfények világították meg. Az ott fent készülő ételek illata és a cigaretták füstje érdekes elegyet alkotott. A város alattunk lüktetett és soha nem fékezett le. De mi ma este szerencsések voltunk, kiválasztottak, mert kimenőt kaptunk a való világból, a taposómalomból, és nem gondoltunk másra, csak a következő körre. A toronyban védve voltunk. 

Ezen agyaltam éppen, amikor egy rozoga, pergő piros festékkel lekent fémasztalnál ettem odafent egy füstös ízű hamburgert, hogy kissé tompítsam az addig elfogyasztott whiskey-k bódító hatását.

De ez a korszak már a múlté. A hely bezárt, mint anno a legendás CBJB New Yorkban. A jó dolgoknak valahogy mindig hamarabb lesz vége, mint arra fel lennénk készülve. És sajnos mára minden egyre unalmasabb es sterilebb lesz… Ennyi maradt meg az estéből. 

Másnap délután az ágyamban ébredtem fel. Megnéztem a zsebeimet és mindenem megvolt. Egy újabb sikeres misszió.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

ősz

Egész életemben kerültem a cigarettát, de abban a pillanatban, a Gárdonyi téri kávézó pangó teraszán mégis igen kellemes gondolatnak hatott, hogy mi lenne ha egy szálat lassan letüdőzve vágnék neki a napnak. 

Korán reggel volt. 

A presszó még üres, sötét belsejéből, a friss felmosás mindenki számára jól ismert bukéjába burkolózva, mint rég elfeledett, láthatatlan törzsvendég kúszott az utcára a halk jazz, valamint a kávégép harsány darálásának hangulatos elegye. A nap első, bágyadt sugarai még nem küzdötték át magukat Buda dimbes-dombos épületegyüttesének keszekusza dzsungelén, de a kis kávézó hála Istennek a korán kelőknek is kedveskedett egy-két könnyed asztalkával.

Az előttem elballagó járókelők cipőtalpainak ütemes kopogása, a nyugodtan tovasikló, szinte üres sárga villamosok és az utca teszetosza félálmát harsonaként megtörő, elhúzó mentő ordító szirénái… mind oly távolinak tüntek, ahogy ott gubbasztottam, lábamat keresztbe téve a puha, kissé talán szocreál hatású, fekete fémkeretes karosszékben, jobb könyököm alatt a meg-meg ingó, kerek asztalkával. Jobb híján talán a semmit fürkésztem.

Sötétbarna bőrcipőm orrának hegyével finoman odébb söpörtem az aranyló avar egy részét, amelyet a szél, mint hűséges kutya a kedvenc kislabdát, mindig gondosan visszahelyezett a lábam elé. Az ősz egy pillanat alatt beköszöntött Budapestre. Vajon, hogy lett vége ilyen hamar a nyárnak? Közben lelki szemeim előtt akaratlanul is egy könyörtelen filmrendező alakja körvonalazódott, aki pengeéles ollójával gondolkodás nélkül szeli ketté a filmszalagot, hogy nyomban egy újabb snittel folytatódjon a film, egy addig nem várt fordulatot eredményezve.

Előttem apró csészében, lassan és hívogatóan gőzölögve várt a vélhetően méregerős fekete, amelyet kitartóan kavargattam, miután egy leheletnyi tejjel higítva azt, végre már bele is mertem kortyolni. Ezen a hűvös reggelen azonban jól esett kihörpinteni a kicsiny pohár forró, sötét tartalmát. A velem szemben lévő széken olykor megrezdülő szürke zakómra esett pillantásom, amelynek könnyű anyagán szinte akadály nélkül süvíthetett át az eltévedt fuvallat. Szivarzsebéből kikandikált a már sokat megélt, karcos keretű Wayfarer, azt azonban még korai lett volna kitalálni, hogy vajon hasznát veszem-e azon a napon.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

pillanatra Hollywoodban – Vic Rolexe

A tetőablakon át beszűrődő fény egy pillanatra megcsillant a karcos, kopott karóra oldalán. Ki tudja, hogy a kicsiny mutatók már hány hosszú éve járták monoton körtáncukat. Az apró szerkezetben egy igazi karrier, sőt… maga az amerikai álom tükröződött vissza. 

Egy legendás életút. Így igaz, Mr. Armstrong.

Az öreg Rolex Submariner karcokkal teli, mattuló üvegének mélyéről több évtized megfeszített munkájának, Kalifornia forró nyarainak, az angyalok városának álmokat építő, vagy azokat összezúzó mámoros csillámporának, Venice Beach bohéman sokszínű vibrálásának, Hollywood Hills-i partik sötét kábulatba hajló végeláthatatlan sorának, világhíres színészek szívélyes kézszorításainak és a nyugati-part napsugarainak égető perzselésének lassan forgó, mámoros kaleidoszkópja tekintett vissza rám, közben arcomat fürkészve, hogy vajon elcsábulok-e az ígéret földjétől.

Pont mint ezernyi, filmként pergő pillanatkép.

Ahogy hallgattam Vic Armstrongot a budapesti Kempinski Hotel halljában, a pillanatba a semmiből berobbanó, kíméletlen csend rántott vissza. Itt volt az ideje az interjú következő kérdésére koncentrálnom. 

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

kocsmai bölcselkedés

Csak egy újabb hétfő este Budapesten és szokás szerint, egy trehányul megválasztott, Duna-parti kocsma borgőzös teraszán ülve halk diskurzus folytatása arról, hogy ideje lenne már találni egy rendes lányt. A szokásos körök… 

Nem tartom magam egy nagy mágusnak, de általánosságban véve mindig is szerettek a lányok, na meg én is őket. A közös hangot megtalálni gyerekjáték volt, ahogy az is, hogy elinduljunk a közös úton, ami hol hosszabb, hol rövidebb volt. De aztán valahogy mindig véget ért a dolog. Embere és a kölcsönös szimpátia mértéke válogatta, hogy mikor. Vagy legalábbis valami ilyesmi, nem kézzel fogható szarság dolgozhatott a háttérben, továbbá az, hogy nem igazán bírom a kötöttségeket. 

Isten látja a lelkem, mindig ismerkedem, és soha nem félek elmondani egy nőnek, ha bejön. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább én húztam a rövidebbet, mivel semmi komoly nem akadt horogra. Régen persze több nagy szerelem is volt, mára azonban csupán ködös emlékkép az együtt töltött idő és a sok közös pillanat. Nem titkolom, gyakran a várost szidtam, hogy mégis, hogy a viharba lehet ennyi ember közül éppen azt kifogni, akivel az ember – jobb esetben – leélhet egy életet. Rengeteg sekélyes és roncs ember korzózik az utcán, legyen az nő, vagy férfi. Egyik nemnek sincs könnyű dolga. Mondhatnám, a nemek aránya NŐ.

Biztosra veszem, hogy itt is tobzódnak körülöttünk a beteg alakok, ezen a nyitott teraszon, ahol éppen valamilyen monoton, minimál tempó üvölt az arcunkba, egészen közelről, a szeles este pedig cigaretta füstjét keveri a gin aromájával, amire pár perce váltottunk át a fröccsről. Néhányan céltalanul lötyögnek körülöttünk az ütemre, kezükben vékony poharak, vagy sörösüvegek.

Még az is lehet, hogy egy kaszinóból előbb távoznék pénzzel teli zsebekkel, mint, hogy egyszer rendes társat találjak. Az idő pedig csak telik, de valami kurva sebesen. – töprengek félhangosan, közben üveges tekintettel bámulva egy lassan csordogáló sétahajót, ami épp a lebuj előtt kúszik felfelé a sötét folyón, amiben a budai oldal tükröződik vissza. Fekete alakokkal van tele a fedélzet, akiknek jelenlétét a telefonok apró vakui árulják el, ahogy esztelenül fotózzák egymást és mindent, ami mozog. Meg azt is ami nem.

A francba, ez a város ennyi év után már lassan olyan lesz mint egy kapcsolat. Mindent megél vele az ember. Egyszer fent, egyszer lent. A közös emlékek hirtelen az egekbe repítenek, míg egy másik sarkon egy régen megélt kudarc, veszteség, vagy balhé máig ragaszkodó emléke vár, amelynek árnyéka egyre fakóbban, de még mindig követ. Ám az érme oldalait csak így ismerhetjük meg: az együtt töltött idő által… 

és azt kell, hogy mondjam, nem tudom, hogy meddig bírok még ebben a városban élni.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

reggeli

Újabb bágyadt vasárnap Budapesten. A hely eléggé bohém, ahol éppen a nyikorgó széken ülök.

Patina, absztrakt festmények és plasztikák, hangulatfények. De a “divatolás”, az újhullámos felszínesség nem érződik rajta. Nem erőltetett. Ismét Berlinben érzem magam.

A kávégép lelkesen darál, friss kávé illata tölti meg a reggeliző gyomrát.

Még kevesen vannak. Ők pedig halkan beszélgetnek, nevetgélnek.

A pezsdítő kávé aroma mellett szép lassan más illatok is kúsznak felém. Megcéloznak, nincs menekvés. Friss zöldségek, barnakenyér és tükörtojás elegye. Talán. De nem vagyok egy vadászkopó.

Szimpatikus keverék, amely remélhetőleg épp az én reggelim a fal túloldalán. Egy ideje várok már.

A pincér ide-oda cikázik az asztalok között, úgy kell levadászni, ha a vendég akar tőle valamit.

A falra akasztott, kopottas Bang and Olufsen hangfalból megállás nélkül öreg rock számok recsegnek a semmibe.

Nem tolakodóan, épphogy hallhatóan… a hely és az utca is lassan éledezik, a nap egyre magasabbra kúszik.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

öreg remete

Már hajnalodott, amikor egy vacsora és az azt követő, jól sikerült italozás után hazafelé csatangoltam a kihalt városban, a Bartók Béla úton. 

A távolban egy kék, éjszakai busz húzott el. Szinte tömve volt. 

Hátam mögé pillantva láttam, hogy egy utcatiszító gép lassan követ, miközben kitartóan vízzel locsolta a késő nyáresti, langyos aszfaltot. Ilyenkor békés volt a város, én pedig – talán – egy kissé részeg. Csütörtök volt, hajnal három óra, a boulevard pedig hívogató.

Messze tőlem, a Körtér felől jókedélyű ordibálást hallottam, aminek még dallama is volt. Talán énekelni próbált egy szintén elázott valaki… 

Nem tudtam eldönteni. 

A közlekedési lámpák sárgán villogtak. Viszonylag könnyen hagytam hátam mögött a métereket. Hangulatos volt az este, még ezzel a rögtönzött kakofóniával is. Hallhatóan a hang gazdájának is jó estéje volt.

Közelítve a lakásomhoz hirtelen barátságos és valahogy ismerős nesz ütötte meg a fülem, ahogy egyre közelebb értem a vasúti hídhoz, amin éppen egy sötét tehervonat döcögött át, körülbelül már vagy öt perce.

Egy öreg bérház, (vélhetően) régen üzletként működő helyiségéből, a kopottas, félig felhúzott zöld vasredőny mögül halk jazz szűrődött ki. Jól ismertem a helyet.

Napközben is volt már szerencsém az öregúrhoz, aki itt élt, magányosan. Senkit nem bántott és nem emlékszem, hogy valaha is beszélni hallottam volna. Az ajtaja elé mindig lomok voltak kipakolva, mindennap más és más régi holmi. Kisszekrény, cipők, zsákok, rádió, könyvek.

A bácsi – ha nem is minden nap – de minden hónapban ide-oda vitte a szemetet az utcán és bőszen tisztította a járdán azokat a nagy csatornafedő-betonlapokat. A négy sarkukban voltak a kampók, azokat tisztogatta fényesre. Ha jól vettem ki, mindig ugyanazt a csatornafedőt pucolta.

Némán kaparta ki a szemetet a kis mélyedésekből.

Láthatóan senkije sem volt. 

Olykor a kisboltban is láttuk, a legkülönbözőbb időpontokban. Általában világos nadrágot és kinyúlt kockás inget viselt.

Esténként mindig sárgás-kékes derengés szűrődött ki a súlyos, már viseltes fakapu és a rozsdás vasredőny mögül, ahogy elszeparáltan élte életét a Bartók Béla út öreg remetéje. 

Ezen a kellemes estén jazz szólt recsegve a kisrádióból.

Ki Ő? Vajon hogyan került ide, a kis üzletbe, teljesen egyedül? Milyen élete lehetett előtte? Virágzott-e valaha a bolt?

de végül soha nem kérdeztem rá ezekre…

Alapértelmezett
Novella, Pillanatok

álmodozók társasága

Kétezerhetet írtunk. Diákok voltunk. Csak az egyik nap a sokból, tanítás után, Tokajban. A már jól bevált metodika szerint ütöttük az időt: a kiskocsma cigarettafüstbe burkolózó gyomrában, a zenegépből üvöltő rock and roll és az őrültnél őrültebb világmegváltó gondolatok kusza, gyakran illuminált dzsungelébe burkolózva diskuráltunk a félhomályban. Arcunkat csak a bárpult füstön átszűrődő halovány fényei világították meg, a játékgép villódzó, pirosas tónusú futófényeinek távoli játéka pedig a helyenként már karcos asztal megfáradt felületén tükröződött vissza. Sosem voltam az a nagy bagós, a cigaretták füstjétől olykor kapart a torkom.

A HK (ez volt a lebuj neve) életreszóló barátságok, szerelmek, számtalan bizar pillanat és fazon gyűjtőhelye volt, ahonnan most visszagondolva igen érdekes életutak sarjadtak ki. Feltéve persze, ha az ember hagyta, hogy elragadja a jelen, ami előtte még éppen az ismeretlen jövő volt, míg rögtön utána, már egy meghatározó emlék, később pedig akár világszemlélet. 

Utolsó marék aprónkat általában a kocka-vagy épp a zenegépbe hajítottuk, de valami olyan vehemenciával, mintha nem lenne holnap. Középiskolások voltunk, a HK, avagy a Huszonkettes pedig az intézmény tőszomszédságában húzódott, így szinte sorsszerű volt, hogy előbb, vagy utóbb, de ott kötünk ki. Emlékszem az érettségi előtt is ott dobtunk be valami gyomorforgatót a kissé máló felületű bárpultra támaszkodva, ám, hogy pontosan mi is volt az, annak kiléte már a semmibe veszett. Egy szó mint száz, a becsületsüllyesztő, ha nem is második, de sokadik otthonunk lett. Fiatalok voltunk, általában segítőkész, míg máskor balhés suhancok.

Álmodozók, kalandorok, szabad emberek, akik szentül hitték, hogy egyszer, pár év meló után megtalálják a Szent Grált, a módszert, amelyből úgy keresnek, hogy közben alig dolgoznak, nyaranta az Amalfi-parton, vagy épp a Côte d’Azur-ön hasítanak valamilyen élénk színű, több száz lóerős csodában a keskeny úton, amelynek egyik oldalán a narancsszínbe boruló végtelen tenger, a másikon pedig a pár méterre lévő kopasz sziklafal húzódik, ahonnan kétszer olyan erősen csapódik vissza a négy kipufogó – hátunk mögött üvöltő – öblös ropogása a sötétségbe boruló semmiben. Álmok, borgőz, cigarettafüst. Ezek voltak önnön vágyaink tartópillérei…

A francba is, sok év telt el, csak úgy repülnek a napok, s ma már mindenki “Az élet” elnevezésű puzzle darabkáit igazgatja, ki-ki tempójához, képességeihez és vérmérsékletéhez a leginkább passzoló ütemben. Szétszéledtünk, de így talán még édesebb a találkozás, és sokkal inkább megbecsüljük a pillanatot. 

Újabb év és egy újabb legénybúcsú, ahonnan épp szakadó esőben vágtatok hazafelé az autópályán, miközben az időnél csak tompa fejfájásom a nyomasztóbb.. Persze nem panaszkodom, tisztességesen elbúcsúztunk a legénytől, aki így megtalálta a kirakós következő darabkáját. Sokunk sírja vissza a hajdani őrületet, ám az soha nem tűnik el belőlünk, csupán velünk együtt változik.

Alapértelmezett
Budapest, Novella

Budapest Hills

– Szívesen! – ordított utánam, kezét a magasba lódítva a már kissé aszott bőrű, napszemüveget viselő hetven körülni hölgy, miután arrébb állt lassan közelítő autóm elől. Megértem én, hogy az ő korában már felettébb fárasztó egy efféle manőver, ám mégis csak ő korzózott a közúti közlekedés számára nyitott Tájék utca áprilisi, forró betonján.

Köszönöm szépen! – viszonoztam nagy mosollyal az iménti kedves gesztust, miközben a kocsit az utca végén fekvő, apró parkoló egyik szabad helye felé terelgettem. Nem engedtem, hogy ez az apró kellemetlenség elrontsa a kedvem. A kis kavicsok halkan ropogtak a széles abroncsok alatt. Céllal érkeztem, meg egyébként is épp a Paranoid szólt a Black Sabbath-tól, aminek felkavaró taktusaira finoman, ám maximális beleéléssel paskoltam a bőr kormánykerék felső harmadát. Számomra ez volt az első olyan verőfényes nap az évben, amikor bátorkodtam a pólót egy kissé szakadt rövid farmerral és baseball sapkával kombinálni, az összképet megbolondítva a már sokat látott, öreg Wayfarerrel. A Sas-hegy fákkal gyéren tűzdelt magaslatán tűzött a nap, így hanyagul, a tetőt lehajtva hagytam a parkolóban az autót. Ahogy lefelé sétáltam a szűk utcán, jobbra fordulva nyugtáztam, hogy így napközben is csodálatos a budai oldal és a város panorámája. De az igazi mégis csak éjszaka, amikor a millió mozdulatlan és cikázó fényforrás túlvilági elegye lüktet a lábaink alatt. Ahogy az ember tekintete nyári estéken egyre távolabb vándorolt, úgy vált kisebbé és kisebbé a világító pontrengeteg, hogy aztán egészen messze már csak egy folyamatosan hullámzó, fényes határvonallá váljon a végtelen, fekete égbolt és a földi világ között. Nem titok, egy házat akartam közelebbről is megnézni, ami – bátran kimondom – egy romhalmaz. Egy ikerház „B” szárnya volt és míg az A-ban, ha jól tudom, akkor egy család élt, a másik oldal ablakai kitörve, a szerencsésebbek bedeszkázva várták, hogy egy új tulajdonos ismét szélesre tárja őket. Az utcára nyíló garázskaput graffitik borították és az előtte pihenő, nyár eleji, kopasz fák csak még inkább szomorúbbá tették az összképet. Mégis, számomra ez volt az álom. A varázsa a mögöttes tartalom volt. A másik oldala ugyanis két nagy ablakból és egy már pergő, sárga festékkel lekent jókora erkélyből állt a magasban, alatta még egy szinttel és egy kis gazos udvarral. A távolban? A hullámzó Budai oldal, tele a kanyargós kis utcákkal, házakkal, mögötte pedig a város teljes látképe, amelybe egy kósza villanyoszlop, vagy fa sem rondított bele. Ez egy másik életben csipetnyi Hollywood lehetne Magyarországon, miközben az erkélyen ülsz a szürkületben, pont mint egy színházi előadás, vagy mozifilm végén, amikor felgyúlnak a távoli fények, a kezedben egy jéghideg negronival, amit az imént kevertél a kigurított bárkocsin lévő színes üvegek kábító tartalmából, majd ennek vermutos és gines, narancsosan kesernyés gőzében, kissé már kábán meredsz a semmibe, miközben a hatalmas ablakok túloldalán, a nappaliban egy kócos lány az egyik kedvenc, gyűrött pólódban dob össze valami finomat és közben az öreg bakelit lejátszón Neil Young dúdolja az Old Man-t.

Ebben az életben viszont elhagyatottan, belül összetörve várt egy újabb fejezetet. 

Alapértelmezett