“Wine is fine, but whiskey is quicker” – hörögte a fülhallgatóban az öreg Ozzy. Volt valami megkapó a nyolcvanas évek heavy metaljában. Mr. Osbourne kétségtelenül akkoriban volt a csúcson. A Suicide Solution pedig röviden és tömören arról szólt, hogy bizony az alkoholba is bele lehet dögleni.

Az öreg tud valamit, máig helytálló üzenet – gondoltam, főleg úgy, hogy október elején a ködös őszi időben egy óbudai kocsma felé tartottam a munkaidő végét követően. A kocsim éppen szervízben volt, olajcsere, vagy mi a túró. Szóval a szürke panelházak közötti apró sikátorokban sétálva eldöntöttem, hogy józanul hülyeség felszállni a hévre. Meg péntek is volt.

Hatalmas volt a köd. Felnéztem. 

A panelek olyanok voltak mint a felhőkarcolók. Csúcsuk a sötétszürke semmi felett lehetett valahol. Az agyam még zsongott a délutáni rádióadástól, amiben fél hatig ültem és betelefonáló hallgatókkal beszélgettem. Voltak vad arcok. De a legrosszabb talán azt volt, hogy még hátra volt egy riport, amit ismeretlen emberek véleményével és hozzászólásaival akartam kezdeni. 

Végül is, ehhez nincs is jobb hely egy kocsmánál. – szögeztem le magamban.

Pár perc múlva megérkeztem az objektumhoz és a piszkos ablakon át hunyorogva benéztem a kocsma gyomrának félhomályos derengésébe. Az üvegre egy hatalmas söröző-felirat volt ráragasztva, rikító betűkkel. 

Kivettem a zsebemből a telefont és leállítottam Ozzyt. 

Nyugalom pajtás, hamarosan befejezzük… 

Belépve az igazi tipikus, panel alatti talponálló fogadott, néhány törzsvendéggel, akik ültek és békésen iszogattak. Sokszor megfigyeltem, hogy drágább helyeken nem ittak olyan előkelő módon, mint a kiskocsmákban. A fröccsös poharat hüvelyk, mutató és középső ujjukkal fogták, majd picit megdöntötték és úgy ittak egy-egy kortyot. A hatás szinte már arisztokratikus volt. Látszott rajtuk, hogy élvezik kezükben tartott, régi barátjuk társaságát.

Kértem egy korsó sört és megálltam a bárpult szélénél, pár halkan pattogó kis neonfény alatt. A pult felülete ragadt. Velem szemben a jobb napokat is látott, fehér Lehel hűtőn egy pucér csaj bámult vissza rám. Pár pillanatra bele is feledkeztem, de a poszter állta a pillantásom. A képet agyam örökre elraktározta a direkt ilyen emlékek számára fentartott fiókba. Leültem egy férfi mellé, aki valahogy bizalomgerjesztőbb volt. Nem is tudom miért, de egy régi osztálytársamra emlékeztetett… Zsoltira.

-Szabad? – kérdeztem és közben kihúztam a kis krómozott fémszéket. Felnézett, jóízűen meghúzta a Rákóczit.

-Csak ha tegezel. – vigyorgott.

Levettem sötétbarna, kissé már kopott bőrkabátom, a szék háttámlájára tettem és leültem.

Azonnal belekezdtem a mondókámba, hogy rádiózom, űrkutatás lesz a téma és random hangokkal szeretnék indítani. Az érdekel, ki mit gondol róla. Van-e értelme? Mit hozhat a jövő? Ismeri-e Farkas Bertalant… tehát csupa egyszerű kérdés. Simán benne volt. Érdekes egy arc volt. Vékony, hórihorgas alak, farmerban, fekete bőrkabátban. Csontos, szikár, kissé ráncos arcát egy gyűrött baseball sapka takarta el. Vagy negyvenöt-ötven lehetett.

-Végül is van pár percem. Várom a haverokat, mert kirámolunk egy kamiont. – magyarázta nekem lelkes rekedtséggel. 

Sajnos az nem derült ki, hogy rakodómunkás-e, vagy más célból keresik fel a kamiont, de talán jobb is így. Jóízűen meghúztam a korsót, elindítottam a felvételt és halkan kérdeztem. Meglepően jól beszélt. Ahogy teltek a percek, úgy fogyott a söröm. Jól esett.

Kiderült, hogy hisz a földönkívüliekben, meg abban is, hogy ha az emberek egyszer felélik a Földet és új bolygót keresnek, akkor emiatt háborúzniuk kell az idegenekkel. Ahogy mondta: – amikor Isten megteremtette a világot, nem csak ez a Föld létezett, meg hát ki tudja, ki építette a piramisokat is ugyebár… Lehet, hogy egy fejlettebb faj, egy fejlettebb civilizáció. Mi a nyomukba sem érhetünk. – fejezte be és kortyolt egyet.

Kissé kábulva, belenézve szinte üres korsómra, megnyugodtam, hogy oké-oké fejlettebbek, de annyit és úgy biztosan nem tudnak inni mint a magyarok. 

Hívták a fickót. Beszélt pár pillanatig, majd letette. Megitta a maradékot. Szintén olyan urasan fogta a poharat, mint a kocsma többi vendége, aztán elköszönt. Mire magam mellé néztem már nem is volt ott. Igazán rendes tag volt, bárcsak több ilyen ember lenne Budapesten.

Kint közben felkapcsolódtak az utcai lámpák. Fényük lassan erősödött. A köd még jobban rátelepedett a paneltornyokra. Az utcán ide-oda sétáltak az emberek, mindenki ment hazafelé. Mi csak néztük őket odabentről. Vajon hová mennek? Kit mi vár otthon, a lakásban. Gyerekek? Szülők? Boldogság? Egy agresszív férj? A mosatlan? Netán a szőnyegre szart háziállat? Vagy a magány és egy cigaretta az erkélyen?

Felvettem a bőrkabátot, nyakamba tekertem a sálat és táskámat felkapva visszavittem a pulthoz az üres korsót. Egy nem létező színskálával operáló, szellemképes kistévén épp recsegve ment a híradó. Nem tudtam kivenni, hogy miről van szó, de nem is nagyon érdekelt. Egy biztos, a koronavírus áldozatainak száma nőtt. Erről aztán eszembe jutott a maszkom. Gyorsan átnéztem a zsebeimet, a dzseki belső zsebében volt.

Kiléptem a kocsma nyikorgó ajtaján és elindultam a hév felé. 

“Wine is fine, but whiskey is quicker…” – hörögte tovább a fülhallgatóban Ozzy Osbourne.

2015 volt, talán.

– Kurva jó buli lesz… – morogta szinte csak maga elé Wulf, meglepő komolysággal. Közben lassan belekortyolt a kezében tartott piába, jól megszívta félig már leégett cigarettáját és hanyagul fújta rá a füstöt a világra Gellért-hegyi lakásának teraszáról.

Némán bólintottam és a távolba révedve belekortyoltam a sörömbe. Még hideg volt. Közben arra gondoltam, éppen rám fér már, hogy egy estére állóra fékezzem a kis mókuskereket, kiszálljak belőle és mással üssem el az időt.

Ahogy sötétedett, a messzeségben egyre több fénypont hullámzott a lábunk alatti világban, amelyet mi az Olümposzról néztünk. Wulf valami istentelen zenei tehetség volt és én bármikor szívesen beugrottam egy-egy koncertjére. Mindig teltház volt. Wulf igazi underground arc. Szabályok szerint élt, igaz távolról, amolyan művész-perspektívából követve azokat. Leginkább úgy mondhatnám, a saját szabályai domináltak. És nem mellékesen isteni csevapcsicsát készített. 

– Corvintető? – dünnyögtem, közben kissé már bizonytalanul, de urasan helyet foglalva az egyik kinti széken. Most visszagondolva, kívülről nézve egészen biztosan labilis látvány lehettem. Persze bíztam Wulfban, tudtam, hogyha leesem a székről, akkor segít, miután önfeledten kiröhögte magát rajtam.

– Tizenegykor kezdek, addigra legyél ott és a biztonságiak beengednek a színpad mellé. Majd vegyél egy akármit a bárban. Leadom a nevedet.

– Köszi Wulf! – feleltem, majd lábam keresztbe téve feltettem a teraszkorlát egy kényelmes pontjára. 

A taxi pontban tizenegykor nyikorgó fékekkel megállt az ütött-kopott Corvin áruház melletti kis utcában. Csepegett az eső. Olyan igazi esőszag volt.

A Blaha… a tér mindig érdekes fazonok gyűjtőhelye volt, főleg olyan estéken, amikor dübörgött felettünk a koncert. Célszerű volt kissé szakadtabban felöltözni, és érkezés előtt jól berúgni egy bárban, csak hogy elvegyüljünk a szedettvetett társaságban. Nem ártott mindig odafigyelni, mivel sötét volt és az utcai lámpák halovány kékes-sárgás derengése alatt sok minden rejtve maradt… Amikor néha ide vetett egy kétes jövőjű éjszaka, akkor állandóan olyan érzés fogott el mintha New York egy lepukkantabb környékén császkáltam volna. Már csak a fekete csatornafedőkből felszálló gőz hiányzott. 

Vastag kartoklapok alatt néhány hajléktalan ült az egyik kapualjban, beazonosíthatatlan valamit szürcsölve egy összegyűrt műanyag palackból. – Végül is nekik ez ingyen koncert, mármint, ami odabentről kiszűrődik. – méláztam el őket nézve. Pár méterre tőlük egy kivilágított ruhabolt kirakata szolgáltatta az örökös, erős kontrasztot. Gazdagság és szegénység. Egy szakadt kötött sapka hevert előttük, benne pár érme. Tettem egy kis kitérőt és dobtam bele párszáz forintot. -Egészségükre Uraim! – biccentettem feléjük. Csak ittak tovább. Nemigen zavartatták magukat és le sem szarták a kis jótékonysági akciómat. Még csak meg sem köszönték. A dülöngélő csövesek mellett kisebb-nagyobb csoportok álltak, füstöt fújva, röhögve, közben egy papírzacskóba csomagolt üveget adva körbe. Elég erős, állott fűszag telepedett az utcára. Remek ivós játékot csaphattam volna, ha elkezdem megtippelni, hogy éppen melyik csoportban vándorol körbe a parázsló végű spangli. Kicsit feljebb az utcán fiatal lányok diskuráltak, az estéhez öltözve, vékony cigit szívtak, és hosszú combjaiknál csak rövid szoknyájuk volt kihívóbb. Ám valahogy még éppen nem volt kurvás az összkép, csak nagyon vonzó. Magamban biztonságos hazautat kívántam nekik. 

Dohányfüst telepedett a környékre, mintha köd lett volna, vagy legalábbis egy gyártelep, ahol maximumon megy a termelés. A párás és esős időtől csak még súlyosabbnak tűnt a füstfelhő, amit a pislákoló utcai lámpák világítottak meg. A nagyváros bájos pillanatainak egyike. 

A bejárat felé szaladva fejem felé emeltem a farmerdzsekim, de nem sokat számított az esőben. Közben kikerültem még két taxit, átugrottam egy fekete pocsolyát, aztán már tető alatt is voltam. A nevem szokás szerint le volt adva. Elindultam felfelé. 

Emlékszem mennyire imádtam azt a lépcsőházat. Szűk volt, meredek és dohány, fű, alkohol, meg mindenféle parfüm illata keveredett a sötét térben. A lépcsőfordulókban régi, olyan tipikus irodai lámpatestek világítottak. A falakat végig graffitik borították, de az igénytelenebb fajtából. Látszott, hogy részegen, vagy beszívva taggeltek az alkotók a félhomályban. A firkákkal vérre menő csatát vívtak a kis koszos matricák, amiket a rajzokra ragasztgattak. A témák rendkívül változatosak voltak. Ha az ember éppen egyedül volt és kijött a lépcsőházba, el lehetett veszni ezekben. Az egyik lányokat ajánlott, a másik masszázst boldog befejezéssel, egy harmadikon kocsma cím volt, míg egy távolabbi, szakadt példány azt hirdette, punks not dead… És a lépcsőház koszos volt, baromi koszos. Az egyik sarokban két alak bújt össze, a következőben “anyázva” lökdösődtek, hirtelen pedig egy csapat lány szaladt botladozva lefelé a fokokon. Lobogott a hajuk. Középen végig rács volt, ami vagy azért volt ott, mert régen fel-le járt egy lift, vagy azért, hogy középen nehogy leessen egy részeg szerencsétlen. A hangok egyre teltebbé és tisztábbá váltak, miközben körbe-körbe szeltem a fokokat. A dobhártyám pedig minden lépés után még erősebben remegett, ahogyan a szerveim is. Mintha egy óriás fejében lettem volna, akinek hallójáratában kúszok a külvilág felé, és ahogy egyre kijjebb érek, úgy erősödik fel a halandó élet egy mámoros éjszakájának fülledt és italtól csepegő hangorkánja.

Kértem egy dupla Jack Danielst és a tömegben lassan bearaszoltam a színpadhoz. Wulf távolról felém biccentett, majd rögtön tovább játszott. A színpad mellett a sötétben egy fekete ajtó nyílt a backstage-be, ahová belépve egyből megütött a fű intenzív szaga. Vágni lehetett odabent a füstöt. Üveges, semmibe vigyorgó tekintetek fogadtak, néhányan pedig hevesen ordibáltak egymással. Ha jól vettem ki, éppen valamilyen zenei albumról ment a vita. A sarokban, egy fotelben három lány aludt, de nem azok, akiket az este elején, az utcán láttam. Ám az itt pihenő testek is legalább annyira csinosak voltak. Vettem odabent pár mély lélegzetet, meghúztam a jacket és kissé talán tántorogva rájuk zártam a fekete ajtót.

A széles kordonok túloldalán a romlott élet elgyötört, de a zenében, italban és ki tudja még miben feloldódott alakjai egy emberként vonaglottak, ugyanarra a zenére, mindenféle különbség és nézeteltérés nélkül. Akkor úgy festett, szinte meg is oldottuk a világbéke problémáját. Mulassanak az emberek. Abban a röpke pillanatban mindenki egy volt. Lecsúszott arcok, egyszerű részegek, a csapatokba verődött fiatal lányok, a pultot támasztó arcok, es mi magányos álmodozók, akik azt hitték, hogy alkothatnak valamit.

Felmentem a tetőre. 

Az emberek tekintetét csak a város fényei és a fáradt neonfények világították meg. Az ott fent készülő ételek illata és a cigaretták füstje érdekes elegyet alkotott. A város alattunk lüktetett és soha nem fékezett le. De mi ma este szerencsések voltunk, kiválasztottak, mert kimenőt kaptunk a való világból, a taposómalomból, és nem gondoltunk másra, csak a következő körre. A toronyban védve voltunk. 

Ezen agyaltam éppen, amikor egy rozoga, pergő piros festékkel lekent fémasztalnál ettem odafent egy füstös ízű hamburgert, hogy kissé tompítsam az addig elfogyasztott whiskey-k bódító hatását.

De ez a korszak már a múlté. A hely bezárt, mint anno a legendás CBJB New Yorkban. A jó dolgoknak valahogy mindig hamarabb lesz vége, mint arra fel lennénk készülve. És sajnos mára minden egyre unalmasabb es sterilebb lesz… Ennyi maradt meg az estéből. 

Másnap délután az ágyamban ébredtem fel. Megnéztem a zsebeimet és mindenem megvolt. Egy újabb sikeres misszió.