2015 volt, talán.
– Kurva jó buli lesz… – morogta szinte csak maga elé Wulf, meglepő komolysággal. Közben lassan belekortyolt a kezében tartott piába, jól megszívta félig már leégett cigarettáját és hanyagul fújta rá a füstöt a világra Gellért-hegyi lakásának teraszáról.
Némán bólintottam és a távolba révedve belekortyoltam a sörömbe. Még hideg volt. Közben arra gondoltam, éppen rám fér már, hogy egy estére állóra fékezzem a kis mókuskereket, kiszálljak belőle és mással üssem el az időt.
Ahogy sötétedett, a messzeségben egyre több fénypont hullámzott a lábunk alatti világban, amelyet mi az Olümposzról néztünk. Wulf valami istentelen zenei tehetség volt és én bármikor szívesen beugrottam egy-egy koncertjére. Mindig teltház volt. Wulf igazi underground arc. Szabályok szerint élt, igaz távolról, amolyan művész-perspektívából követve azokat. Leginkább úgy mondhatnám, a saját szabályai domináltak. És nem mellékesen isteni csevapcsicsát készített.
– Corvintető? – dünnyögtem, közben kissé már bizonytalanul, de urasan helyet foglalva az egyik kinti széken. Most visszagondolva, kívülről nézve egészen biztosan labilis látvány lehettem. Persze bíztam Wulfban, tudtam, hogyha leesem a székről, akkor segít, miután önfeledten kiröhögte magát rajtam.
– Tizenegykor kezdek, addigra legyél ott és a biztonságiak beengednek a színpad mellé. Majd vegyél egy akármit a bárban. Leadom a nevedet.
– Köszi Wulf! – feleltem, majd lábam keresztbe téve feltettem a teraszkorlát egy kényelmes pontjára.
A taxi pontban tizenegykor nyikorgó fékekkel megállt az ütött-kopott Corvin áruház melletti kis utcában. Csepegett az eső. Olyan igazi esőszag volt.
A Blaha… a tér mindig érdekes fazonok gyűjtőhelye volt, főleg olyan estéken, amikor dübörgött felettünk a koncert. Célszerű volt kissé szakadtabban felöltözni, és érkezés előtt jól berúgni egy bárban, csak hogy elvegyüljünk a szedettvetett társaságban. Nem ártott mindig odafigyelni, mivel sötét volt és az utcai lámpák halovány kékes-sárgás derengése alatt sok minden rejtve maradt… Amikor néha ide vetett egy kétes jövőjű éjszaka, akkor állandóan olyan érzés fogott el mintha New York egy lepukkantabb környékén császkáltam volna. Már csak a fekete csatornafedőkből felszálló gőz hiányzott.
Vastag kartoklapok alatt néhány hajléktalan ült az egyik kapualjban, beazonosíthatatlan valamit szürcsölve egy összegyűrt műanyag palackból. – Végül is nekik ez ingyen koncert, mármint, ami odabentről kiszűrődik. – méláztam el őket nézve. Pár méterre tőlük egy kivilágított ruhabolt kirakata szolgáltatta az örökös, erős kontrasztot. Gazdagság és szegénység. Egy szakadt kötött sapka hevert előttük, benne pár érme. Tettem egy kis kitérőt és dobtam bele párszáz forintot. -Egészségükre Uraim! – biccentettem feléjük. Csak ittak tovább. Nemigen zavartatták magukat és le sem szarták a kis jótékonysági akciómat. Még csak meg sem köszönték. A dülöngélő csövesek mellett kisebb-nagyobb csoportok álltak, füstöt fújva, röhögve, közben egy papírzacskóba csomagolt üveget adva körbe. Elég erős, állott fűszag telepedett az utcára. Remek ivós játékot csaphattam volna, ha elkezdem megtippelni, hogy éppen melyik csoportban vándorol körbe a parázsló végű spangli. Kicsit feljebb az utcán fiatal lányok diskuráltak, az estéhez öltözve, vékony cigit szívtak, és hosszú combjaiknál csak rövid szoknyájuk volt kihívóbb. Ám valahogy még éppen nem volt kurvás az összkép, csak nagyon vonzó. Magamban biztonságos hazautat kívántam nekik.
Dohányfüst telepedett a környékre, mintha köd lett volna, vagy legalábbis egy gyártelep, ahol maximumon megy a termelés. A párás és esős időtől csak még súlyosabbnak tűnt a füstfelhő, amit a pislákoló utcai lámpák világítottak meg. A nagyváros bájos pillanatainak egyike.
A bejárat felé szaladva fejem felé emeltem a farmerdzsekim, de nem sokat számított az esőben. Közben kikerültem még két taxit, átugrottam egy fekete pocsolyát, aztán már tető alatt is voltam. A nevem szokás szerint le volt adva. Elindultam felfelé.
Emlékszem mennyire imádtam azt a lépcsőházat. Szűk volt, meredek és dohány, fű, alkohol, meg mindenféle parfüm illata keveredett a sötét térben. A lépcsőfordulókban régi, olyan tipikus irodai lámpatestek világítottak. A falakat végig graffitik borították, de az igénytelenebb fajtából. Látszott, hogy részegen, vagy beszívva taggeltek az alkotók a félhomályban. A firkákkal vérre menő csatát vívtak a kis koszos matricák, amiket a rajzokra ragasztgattak. A témák rendkívül változatosak voltak. Ha az ember éppen egyedül volt és kijött a lépcsőházba, el lehetett veszni ezekben. Az egyik lányokat ajánlott, a másik masszázst boldog befejezéssel, egy harmadikon kocsma cím volt, míg egy távolabbi, szakadt példány azt hirdette, punks not dead… És a lépcsőház koszos volt, baromi koszos. Az egyik sarokban két alak bújt össze, a következőben “anyázva” lökdösődtek, hirtelen pedig egy csapat lány szaladt botladozva lefelé a fokokon. Lobogott a hajuk. Középen végig rács volt, ami vagy azért volt ott, mert régen fel-le járt egy lift, vagy azért, hogy középen nehogy leessen egy részeg szerencsétlen. A hangok egyre teltebbé és tisztábbá váltak, miközben körbe-körbe szeltem a fokokat. A dobhártyám pedig minden lépés után még erősebben remegett, ahogyan a szerveim is. Mintha egy óriás fejében lettem volna, akinek hallójáratában kúszok a külvilág felé, és ahogy egyre kijjebb érek, úgy erősödik fel a halandó élet egy mámoros éjszakájának fülledt és italtól csepegő hangorkánja.
Kértem egy dupla Jack Danielst és a tömegben lassan bearaszoltam a színpadhoz. Wulf távolról felém biccentett, majd rögtön tovább játszott. A színpad mellett a sötétben egy fekete ajtó nyílt a backstage-be, ahová belépve egyből megütött a fű intenzív szaga. Vágni lehetett odabent a füstöt. Üveges, semmibe vigyorgó tekintetek fogadtak, néhányan pedig hevesen ordibáltak egymással. Ha jól vettem ki, éppen valamilyen zenei albumról ment a vita. A sarokban, egy fotelben három lány aludt, de nem azok, akiket az este elején, az utcán láttam. Ám az itt pihenő testek is legalább annyira csinosak voltak. Vettem odabent pár mély lélegzetet, meghúztam a jacket és kissé talán tántorogva rájuk zártam a fekete ajtót.
A széles kordonok túloldalán a romlott élet elgyötört, de a zenében, italban és ki tudja még miben feloldódott alakjai egy emberként vonaglottak, ugyanarra a zenére, mindenféle különbség és nézeteltérés nélkül. Akkor úgy festett, szinte meg is oldottuk a világbéke problémáját. Mulassanak az emberek. Abban a röpke pillanatban mindenki egy volt. Lecsúszott arcok, egyszerű részegek, a csapatokba verődött fiatal lányok, a pultot támasztó arcok, es mi magányos álmodozók, akik azt hitték, hogy alkothatnak valamit.
Felmentem a tetőre.
Az emberek tekintetét csak a város fényei és a fáradt neonfények világították meg. Az ott fent készülő ételek illata és a cigaretták füstje érdekes elegyet alkotott. A város alattunk lüktetett és soha nem fékezett le. De mi ma este szerencsések voltunk, kiválasztottak, mert kimenőt kaptunk a való világból, a taposómalomból, és nem gondoltunk másra, csak a következő körre. A toronyban védve voltunk.
Ezen agyaltam éppen, amikor egy rozoga, pergő piros festékkel lekent fémasztalnál ettem odafent egy füstös ízű hamburgert, hogy kissé tompítsam az addig elfogyasztott whiskey-k bódító hatását.
De ez a korszak már a múlté. A hely bezárt, mint anno a legendás CBJB New Yorkban. A jó dolgoknak valahogy mindig hamarabb lesz vége, mint arra fel lennénk készülve. És sajnos mára minden egyre unalmasabb es sterilebb lesz… Ennyi maradt meg az estéből.
Másnap délután az ágyamban ébredtem fel. Megnéztem a zsebeimet és mindenem megvolt. Egy újabb sikeres misszió.
Fekete László 