Budapest, Pillanatok, Versek

Bukowski nyomában (2020)

egyszer fent, egyszer lent,

a városi beton nem felejt.

egy újjabb csikk hever lent a földön,

a járdán, amin a méterekkel küzdök.

ma este már hajlik a tér és görbülnek a falak,

vajon miért bámul a sok különös alak?

de ott van az én támaszom,

alkohol, öreg barátom.

nyáron forró, télen hideg,

a kocsma gyomra olyan rideg.

elmosódnak odabent a fények,

körülöttem sok magányos lélek

félek…

mi lesz így ebből az egészből,

már lemaradtam egy élet feléről.

esztelen kapcsolatokban gázolok,

rendes lányok, nem érdemes várnotok.

e vershez is folynak a sorok és

közben sörrel telik meg a torok.

a kocsma levegője legalább odabent tiszta,

a dohányt mindenki odakint szívja.

le is csapok pár ezrest a pultra,

de hideg a város estje, mint a tundra:

kell még egy kilépő! – ahogy mondják,

az utolsó poharat is pofám elé tolják.

húzóra! – kiáltom és üres már a pohár.

bőrkabátom veszem, vár még másik bár.

ám belül tudom, már nem vágyom másra,

mint sötét szobában a megvetett ágyra.

barátságos odakint a téli, sötét este.

az utca lámpáitól sárgás az éj leple.

hétköznap van, az utca mégis tele,

biztos alkoholista a pestiek fele…

Andrássyn araszolok a Deák tér felé,

hajamat borzolja a decemberi szél.

tekintetem megpihen a butikok felén,

de lassan már ezért is pénzt kér egy kretén.

fázom, reszketek, a távolban egy taxi,

beszállok, a melegben mormolom, hogy “baszki…”

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok

ünnepnapok városban

járatok rendszerében

a rendszeres járatok

a jól ismert labirintus

roppant betonfolyosóin vágtatnak

bizonyos napokon azonban kiismerhetetlenül

és ilyenkor szinte lehetetlen hazaérni

és van, hogy egy élet is kevés ahhoz,

hogy egyszer ismét az ismert falakat tapinthasd tenyereddel

és letehesd a nap terheit.

Alapértelmezett
Budapest, Covid, Pillanatok, Versek

Budapest ég

Ahogy kipillantottam a párás ablakon, láttam a kiégett Budapestet.

Akkor úgy festett, végleg elesett.

Önfeledt eufóriát pedig monoton kábulat követett.

Mint egy hosszan tartó háború sokezer, elcsigázott lelke,

úgy kering az arctalan alakok mindig bús serege.

Béklyóba vert, régen szabad emberek,

most fejüket lehajtva bámulnak koszos kockaköveket.

Vagy ha egyszer fel is néznek,

bizalmatlan tekintetük szinte éget.

Mondják, hogy a lélek tükre a szem.

De ezt már aligha hiszem.

Nem emberi ez az új világ,

mert az ember nem ilyen.

Vágyunk az érintésre,

vágyunk a másik közelségére.

És ha kell, ebbe bele is halunk.

Mert végtére is ezért élünk.

Szívszorító, tragikus, embertelen valóság.

Vajon mikor kúszik vissza a való élet?

Ki éli meg ezentúl az álmokat?

Hol vannak a szabad tettek,

a vágyak és az interakció?

Sehol.

Helyette üresség és csend.

Valóság helyébe pedig alternatív jövő lép.

Vissza a múltat, vissza azt ami elmúlt,

Senkinek nem kell e kifacsart jövőkép.

Önző lennék, hogy erre vágyom?

Nem.

Csak egyszer élő, halandó ember.

De belül tudom, hogy ez csak álom.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

A38

Távoli kontúrok, távoli alakok.

Ismerősnek tűnnek.

Ködös emlékképek,

melyek még benned élnek.

Ám ismét tisztábbak a részletek, 

a színpad még fénytelen szürkeségében.

De ahogy a nap ma is a folyóba bukik,

a lassan ringó bárka alá,

az hirtelen élettel telik meg ismét.

Te pedig az eldobott csikkek tengerében, 

a megdobbanó szívek

és a visítva lángoló gitárok hurrikánjának

epicentrumában vágtatsz a fénykavalkádban,

mint színek és ábrák egy régi kaleidoszkópban,

amit a benned élő gyermek forgat vadul,

miközben a színpad deszkáit

a lábdobok mély basszusa 

ropogtatja vacsorára.

Sörök szisszennek, tömények nyílnak,

a kupakokat pedig szétrúgja a tomboló tömeg.

Az estébe forduló Budapest fényei

ma este is átfestik a fodrozódó Dunát.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok

körúti borbély ballada

Elesett a belváros. Megint kurvára elesett. A kurva életbe már. – mormolom unottan magam elé, egyhangú, maratoni döcögésem egy random kiválasztott piros lámpájánál, valahol a Kálvin magasságában.   

Végeláthatatlan a kiskörút masszív kocsisora, ami sehová sem halad a keskeny sávra amputált, rögtönzött féregjáratban. 

Miközben a kis közlekedőedényeikbe szorított, ideges, feszült és tehetetlenül kurvaanyázó autósokat fixíroztuk az enyhén húgyszagú 49-esen, a recsegő szerelvény finoman szelte át az ólmosan csordogáló, roppant járműingoványt. Szemeim hiába váltottak képernyőkímélőre, magyarán bambultam, agyam halkan kattogott a háttérben, pont úgy mint régen a döglassú betárcsázós internet. Belül teljesen elvesztem az “ebbe a városba autó, te hülye vagy? add el a francba” és az “ezért felelős dilettáns remekül mutatna egy lámpavason” gondolatok kuszán csapongó labirintusában. 

Az eső, mint egy diszkrét vendég, halkan, de kitartóan kopogott. A kerregő villamos retkesen párás, karcos ablakán kinézve, szinte nyakonvert a nagyváros primitív pszeudokommunikációja. A feszült gázfröccs csörte, az egymás szüleiről megemlékező kurta mondatváltások és a vérremenő dudavendetta édes kakofóniája szinte már baszogatta a hallójárataim. De legalább mi haladtunk. Ők meg… hát, nem.

Előttem egy sáros télikabátba csomagolt hobó ült a foltos és szakadt huzattal borított széken, aki kezeit keresztbetéve dölöngélő corpusa előtt, maga elé meredve vigyorgott a semmibe, olykor artikulálatlanul üvöltve és jajongva röhögve. Semmi kétség, a pokol megelevenedett pesten. A depresszív szürkeségbe hajló, lassan rothadó apokalipszist a villamos belsejében terjengő, ázott kutyaszag orrfacsaró bűze lengte át, ami egy félig lehúzott ablakon lassan kúszott ki a múzeumkörút roppant állóvizébe. A teszetosza negyvenkilences csikorogva fékezett le az astorián, hogy szájait kitárva, gyomrából kiengedje kissé már konzervált, friss oxigén után epekedő utazóközönségét.

Mindezek ellenére szeretem a körúti fodrászatot. Oda sietek éppen. Ingyen kávé, vagy whisky járt a vágás mellé. A lányok kedvesek voltak, a dupla presszó mint egy lórugás, az ital pedig hideg és füstös, őszinte scotch. Egész nap rock szólt odabent, a magyartól a Rammsteinig bezárólag. A villamos és a folyamatos körúti lincshangulat után kellemes volt a hajvágógépek monoton zúgásába süppedve megélni a pillanatot.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

gellért holdja

Egyedül állok a betonon,

felettem csak a Hold ragyog.

Öreg barátom.

Lábam alatt kanyarog a Kelenhegyi út. 

Ami,

mint egy betonból formált növény törzse 

fonódik, vastag szárából pedig 

sok apróbb, keskeny utca hajt ki. 

Sötétedik.

A természet palettája pedig szorgosan kreál, 

a fejem felett elterülő roppant vászonra.

Tiszta, mélykék árnyalatban pompázik az égbolt.

Az egységet semmi nem töri meg, 

a szorgoskodó Mester pedig csak alkot.

Eltöröl felhőt és eltöröl repülőt, 

amelynek száguldó sziluettje 

így nem töri meg a nagy egészet.

Persze ihlető látvány lenne az is, ahogyan

a nyurga test ott fent, a több ezer méteres magasságban

úszna a napkorong felé,

ami utolsó fényével ezüstös csóvává változtatná 

a turbinákból kiszökő kondenzcsíkokat.

Itt állok egyedül, 

talpam alatt a lassan és mélyen szuszogó, 

olajozottan működő, hatalmas szerkezet.

Megállás nélkül, ólmosan lüktet.

A város fényei pedig alattam futnak a semmibe.

Barátságos a késő tavaszi éjszaka.

Szinte kér, hívogat, parancsol:

Indulj el. 

Indulj már el.

A hegyen

utcai lámpák sárgás fénye kísér.

Oszlopuk tövében pedig mély levegőt véve

bódultan szívom be a város esszenciáját.

Budapest… szinte megrészegít:

az eldobott cigarettacsikkek, 

amelyekhez még kapaszkodik a nikotin,

a parkoló autók üzemanyagának bukéja,

az izzó beton ismerős aromája,

és az eldobott szemét rothadásának bűze

keveredik a pulzáló tüdőben, 

ahogy letüdőzöd a várost.

A fülemben a The Doors duruzsol,

Riders of the Storm, suttogja Jim… 

Riders of the Storm… 

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

mámoros romlás

Földöntúli furcsa börtön,

cella, melynek rácsai nap mint nap áttetszővé,

transzparenssé válnak.

Elengednek,

a korlátok pedig halványodnak, 

majd nem léteznek többé.

Másnap

egy mámoros este kaleidoszkópjának

ködös emlékképeiben úszom…

Mindez talán meg sem történt.

Először csupán alkoholmámor, 

később delírium, ha nem vigyázol.

Rossz ómen… 

Mivel a kimenő csak egy estére szól

és a Börtönőr már vár. 

Hirtelen ismét látod a cella sziluettjét,

mert semmi sincs ingyen.

A másnapi ébredés kamatostul büntet meg 

és beszedi az adót.

Fej-adó ez a szó legszorosabb értelmében,

részegült pillanatokat pedig zavart kábulat követ.

Mintha folyékony mérget pumpálnának a lüktető erek.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

király utca

Ma is alkoholban tocsog a Király utca,

itt ragadt, szürke lelkek fellegvára.

Ha ide sodorna egy mámoros éjszaka,

figyelj a hangokra,

Jóra és Rosszra.

Mivel itt

szenvedély és erőszak 

buja kollaborációja kísér.

Átjárják az esőáztatta járda

repedezett felületét és

közben kéz a kézben ballagnak a bajjal,

finoman kerülgetve

a nedves kartonlapokon fekvő,

még szuszogó testeket.

Gyanúsan figyelő, csuklyás alakok sötét tekintete

fekete kis mellékutcák,

villódzó fények, 

üvöltő emberek, 

dudáló autók,

eufória,

őrület,

ital,

drog.

Mind csupán egy karnyújtásnyira Tőled… 

a péntek esti Budapest pedig bátorít:

Lépj be, és ízleld meg a Csodát,

de előbb kerüld ki azt a ragadós koktél tócsát.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

romantika

A rekedtesen csörgő, öreg kaputelefon 

pislákoló kis izzója kitartóan parázslik,

fénnyel fesve meg a kopottas névsort,

az öreg bérház lakóit.

Átfutom a neveket,

de csak Ő érdekel.

Ujjam határozottan jár,

végül olajozottan pattan a zár,

és nyílik az ajtó… 

Kezemben virágcsokor

és kis meglepetések, 

amiket az emeleten

a telt ajkak apró mosolya kísér,

amit szemérmes csók követ,

túrva az aranyló, még nedves fürtöket.

Nincs rajta melltartó sem, 

épp csak ajtót nyitott.

Apró füléhez közel bújva suttogok,

nem tolakodó, hóbortos bókokat, 

a budapesti bérpalota késő esti, 

már sötétbe borult, nyitott függőfolyosóján.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok

hajnali rutin

Érzésre egy ütvefúró hangjával is felér az üvöltő ébresztő, ahogy hajnalban kelt.

Próbálom a lehető leghamarabb elhallgattatni azt a szemetet.

De ahogy nyúlok a telefonért, azzal a lendülettel verem le az ágyról.

Francba már… Mindegy. Hajnali két óra harminc van.

A sötétben megtalálva az ágy szélét, felkelek és az agyam a szokásosnál is lassabban dönti el, előbb inni kéne, vagy – ahogy mondják – dobni egy sárgát.

A sárgát választom.

Aztán a szokásos körök fél órában. Zuhany, majd megmosom a fogam. Közben bambán bámulok a tükörbe. Egy vizes, kócos hajú fáradt arc néz vissza rám, beesett, kissé kiszáradt és a tükör fölötti erős fénytől hunyorgó szempárral. Megeresztek egy mosolyt magam felé. Lassan ideje lenne összekaparni magad, te Casanova.

Odakint tél van, csípős mínusz öt. A tornacipő farmerral, fehér pólóval és a kopott bőrkabáttal tökéletes választásnak tűnik.

Három óra. 

Halkan behajtom magam mögött a bejárati ajtót és a néma, félhomályos lépcsőházban elfordítom a kulcsot a zárban. Mit ad Isten, ennek is vagy háromszor akkora hangja van, mint napközben…

Az autó belseje jéghideg. Elfordítom a kulcsot. Elsőre semmi. Mi a szar… ? Második nekifutásra azonban beröffen. Halkan jár a motor. Az iménti kínos pillanat hirtelen jobban kikészített, mint a fél hármas kelés… Minden fűtést felcsavarok és várom a csodát, majd még kissé jeges ablakokkal, de elindulok.

Üres éjszakai buszok,

sárgán villogó közlekedési lámpák,

a Bartók Bélán a karácsonyi fényeket lassan lebontó névtelen hősök. Egy járőrautó lassan csordogál az út szélén. Kikerülöm és megyek tovább. Jelenleg ők Budapest teljes lakossága. Ilyenkor még azt is megkockáztatom, hogy élhető a város. Ilyenkor még hidegek a fények és mindent egy vékonyka csillogó jégréteg borít.

Háztetőket,

parkoló autókat,

csatornafedőket,

pocsolyák felszínét,

utcai szemeteseket.

Útközben csak nézek magam elé, minden a megszokott, minden ösztönös. Pszichedelikus rock balladák kavarognak az utastérben és halkan kergetik egymást…

Jimi Hendrix, The Doors, Jefferson Airplane, The Zombies… 

Nem nagyon figyelek semmire. Három óra harminc perc körül jár az idő. Az öreg őrangyal biztos rajtam tartja a szemét. Azon az egy hülyén, aki ilyenkor megy a rádióba műsort vezetni. A kocsi koszos ablakán kinézve, a Duna felett, a távoli épületkontúrokon túl, mintha már sötétkék lenne az ég. Messze néhány hosszú gyárkémény fújja a sötét füstöt. A tetejükön lassan villogó, apró piros fények pulzálnak.

Közben kezd átjárni az élő műsor előtti ismerős érzés. Adrenalin és izgalom, egy kis idegességgel vegyülve.

Szevasztok ismét, ti öreg rohadékok…

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pesti arcok

utca embere

“Wine is fine, but whiskey is quicker” – hörögte a fülhallgatóban az öreg Ozzy. Volt valami megkapó a nyolcvanas évek heavy metaljában. Mr. Osbourne kétségtelenül akkoriban volt a csúcson. A Suicide Solution pedig röviden és tömören arról szólt, hogy bizony az alkoholba is bele lehet dögleni.

Az öreg tud valamit, máig helytálló üzenet – gondoltam, főleg úgy, hogy október elején a ködös őszi időben egy óbudai kocsma felé tartottam a munkaidő végét követően. A kocsim éppen szervízben volt, olajcsere, vagy mi a túró. Szóval a szürke panelházak közötti apró sikátorokban sétálva eldöntöttem, hogy józanul hülyeség felszállni a hévre. Meg péntek is volt.

Hatalmas volt a köd. Felnéztem. 

A panelek olyanok voltak mint a felhőkarcolók. Csúcsuk a sötétszürke semmi felett lehetett valahol. Az agyam még zsongott a délutáni rádióadástól, amiben fél hatig ültem és betelefonáló hallgatókkal beszélgettem. Voltak vad arcok. De a legrosszabb talán azt volt, hogy még hátra volt egy riport, amit ismeretlen emberek véleményével és hozzászólásaival akartam kezdeni. 

Végül is, ehhez nincs is jobb hely egy kocsmánál. – szögeztem le magamban.

Pár perc múlva megérkeztem az objektumhoz és a piszkos ablakon át hunyorogva benéztem a kocsma gyomrának félhomályos derengésébe. Az üvegre egy hatalmas söröző-felirat volt ráragasztva, rikító betűkkel. 

Kivettem a zsebemből a telefont és leállítottam Ozzyt. 

Nyugalom pajtás, hamarosan befejezzük… 

Belépve az igazi tipikus, panel alatti talponálló fogadott, néhány törzsvendéggel, akik ültek és békésen iszogattak. Sokszor megfigyeltem, hogy drágább helyeken nem ittak olyan előkelő módon, mint a kiskocsmákban. A fröccsös poharat hüvelyk, mutató és középső ujjukkal fogták, majd picit megdöntötték és úgy ittak egy-egy kortyot. A hatás szinte már arisztokratikus volt. Látszott rajtuk, hogy élvezik kezükben tartott, régi barátjuk társaságát.

Kértem egy korsó sört és megálltam a bárpult szélénél, pár halkan pattogó kis neonfény alatt. A pult felülete ragadt. Velem szemben a jobb napokat is látott, fehér Lehel hűtőn egy pucér csaj bámult vissza rám. Pár pillanatra bele is feledkeztem, de a poszter állta a pillantásom. A képet agyam örökre elraktározta a direkt ilyen emlékek számára fentartott fiókba. Leültem egy férfi mellé, aki valahogy bizalomgerjesztőbb volt. Nem is tudom miért, de egy régi osztálytársamra emlékeztetett… Zsoltira.

-Szabad? – kérdeztem és közben kihúztam a kis krómozott fémszéket. Felnézett, jóízűen meghúzta a Rákóczit.

-Csak ha tegezel. – vigyorgott.

Levettem sötétbarna, kissé már kopott bőrkabátom, a szék háttámlájára tettem és leültem.

Azonnal belekezdtem a mondókámba, hogy rádiózom, űrkutatás lesz a téma és random hangokkal szeretnék indítani. Az érdekel, ki mit gondol róla. Van-e értelme? Mit hozhat a jövő? Ismeri-e Farkas Bertalant… tehát csupa egyszerű kérdés. Simán benne volt. Érdekes egy arc volt. Vékony, hórihorgas alak, farmerban, fekete bőrkabátban. Csontos, szikár, kissé ráncos arcát egy gyűrött baseball sapka takarta el. Vagy negyvenöt-ötven lehetett.

-Végül is van pár percem. Várom a haverokat, mert kirámolunk egy kamiont. – magyarázta nekem lelkes rekedtséggel. 

Sajnos az nem derült ki, hogy rakodómunkás-e, vagy más célból keresik fel a kamiont, de talán jobb is így. Jóízűen meghúztam a korsót, elindítottam a felvételt és halkan kérdeztem. Meglepően jól beszélt. Ahogy teltek a percek, úgy fogyott a söröm. Jól esett.

Kiderült, hogy hisz a földönkívüliekben, meg abban is, hogy ha az emberek egyszer felélik a Földet és új bolygót keresnek, akkor emiatt háborúzniuk kell az idegenekkel. Ahogy mondta: – amikor Isten megteremtette a világot, nem csak ez a Föld létezett, meg hát ki tudja, ki építette a piramisokat is ugyebár… Lehet, hogy egy fejlettebb faj, egy fejlettebb civilizáció. Mi a nyomukba sem érhetünk. – fejezte be és kortyolt egyet.

Kissé kábulva, belenézve szinte üres korsómra, megnyugodtam, hogy oké-oké fejlettebbek, de annyit és úgy biztosan nem tudnak inni mint a magyarok. 

Hívták a fickót. Beszélt pár pillanatig, majd letette. Megitta a maradékot. Szintén olyan urasan fogta a poharat, mint a kocsma többi vendége, aztán elköszönt. Mire magam mellé néztem már nem is volt ott. Igazán rendes tag volt, bárcsak több ilyen ember lenne Budapesten.

Kint közben felkapcsolódtak az utcai lámpák. Fényük lassan erősödött. A köd még jobban rátelepedett a paneltornyokra. Az utcán ide-oda sétáltak az emberek, mindenki ment hazafelé. Mi csak néztük őket odabentről. Vajon hová mennek? Kit mi vár otthon, a lakásban. Gyerekek? Szülők? Boldogság? Egy agresszív férj? A mosatlan? Netán a szőnyegre szart háziállat? Vagy a magány és egy cigaretta az erkélyen?

Felvettem a bőrkabátot, nyakamba tekertem a sálat és táskámat felkapva visszavittem a pulthoz az üres korsót. Egy nem létező színskálával operáló, szellemképes kistévén épp recsegve ment a híradó. Nem tudtam kivenni, hogy miről van szó, de nem is nagyon érdekelt. Egy biztos, a koronavírus áldozatainak száma nőtt. Erről aztán eszembe jutott a maszkom. Gyorsan átnéztem a zsebeimet, a dzseki belső zsebében volt.

Kiléptem a kocsma nyikorgó ajtaján és elindultam a hév felé. 

“Wine is fine, but whiskey is quicker…” – hörögte tovább a fülhallgatóban Ozzy Osbourne.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pesti arcok

r.i.p. Corvintető

2015 volt, talán.

– Kurva jó buli lesz… – morogta szinte csak maga elé Wulf, meglepő komolysággal. Közben lassan belekortyolt a kezében tartott piába, jól megszívta félig már leégett cigarettáját és hanyagul fújta rá a füstöt a világra Gellért-hegyi lakásának teraszáról.

Némán bólintottam és a távolba révedve belekortyoltam a sörömbe. Még hideg volt. Közben arra gondoltam, éppen rám fér már, hogy egy estére állóra fékezzem a kis mókuskereket, kiszálljak belőle és mással üssem el az időt.

Ahogy sötétedett, a messzeségben egyre több fénypont hullámzott a lábunk alatti világban, amelyet mi az Olümposzról néztünk. Wulf valami istentelen zenei tehetség volt és én bármikor szívesen beugrottam egy-egy koncertjére. Mindig teltház volt. Wulf igazi underground arc. Szabályok szerint élt, igaz távolról, amolyan művész-perspektívából követve azokat. Leginkább úgy mondhatnám, a saját szabályai domináltak. És nem mellékesen isteni csevapcsicsát készített. 

– Corvintető? – dünnyögtem, közben kissé már bizonytalanul, de urasan helyet foglalva az egyik kinti széken. Most visszagondolva, kívülről nézve egészen biztosan labilis látvány lehettem. Persze bíztam Wulfban, tudtam, hogyha leesem a székről, akkor segít, miután önfeledten kiröhögte magát rajtam.

– Tizenegykor kezdek, addigra legyél ott és a biztonságiak beengednek a színpad mellé. Majd vegyél egy akármit a bárban. Leadom a nevedet.

– Köszi Wulf! – feleltem, majd lábam keresztbe téve feltettem a teraszkorlát egy kényelmes pontjára. 

A taxi pontban tizenegykor nyikorgó fékekkel megállt az ütött-kopott Corvin áruház melletti kis utcában. Csepegett az eső. Olyan igazi esőszag volt.

A Blaha… a tér mindig érdekes fazonok gyűjtőhelye volt, főleg olyan estéken, amikor dübörgött felettünk a koncert. Célszerű volt kissé szakadtabban felöltözni, és érkezés előtt jól berúgni egy bárban, csak hogy elvegyüljünk a szedettvetett társaságban. Nem ártott mindig odafigyelni, mivel sötét volt és az utcai lámpák halovány kékes-sárgás derengése alatt sok minden rejtve maradt… Amikor néha ide vetett egy kétes jövőjű éjszaka, akkor állandóan olyan érzés fogott el mintha New York egy lepukkantabb környékén császkáltam volna. Már csak a fekete csatornafedőkből felszálló gőz hiányzott. 

Vastag kartoklapok alatt néhány hajléktalan ült az egyik kapualjban, beazonosíthatatlan valamit szürcsölve egy összegyűrt műanyag palackból. – Végül is nekik ez ingyen koncert, mármint, ami odabentről kiszűrődik. – méláztam el őket nézve. Pár méterre tőlük egy kivilágított ruhabolt kirakata szolgáltatta az örökös, erős kontrasztot. Gazdagság és szegénység. Egy szakadt kötött sapka hevert előttük, benne pár érme. Tettem egy kis kitérőt és dobtam bele párszáz forintot. -Egészségükre Uraim! – biccentettem feléjük. Csak ittak tovább. Nemigen zavartatták magukat és le sem szarták a kis jótékonysági akciómat. Még csak meg sem köszönték. A dülöngélő csövesek mellett kisebb-nagyobb csoportok álltak, füstöt fújva, röhögve, közben egy papírzacskóba csomagolt üveget adva körbe. Elég erős, állott fűszag telepedett az utcára. Remek ivós játékot csaphattam volna, ha elkezdem megtippelni, hogy éppen melyik csoportban vándorol körbe a parázsló végű spangli. Kicsit feljebb az utcán fiatal lányok diskuráltak, az estéhez öltözve, vékony cigit szívtak, és hosszú combjaiknál csak rövid szoknyájuk volt kihívóbb. Ám valahogy még éppen nem volt kurvás az összkép, csak nagyon vonzó. Magamban biztonságos hazautat kívántam nekik. 

Dohányfüst telepedett a környékre, mintha köd lett volna, vagy legalábbis egy gyártelep, ahol maximumon megy a termelés. A párás és esős időtől csak még súlyosabbnak tűnt a füstfelhő, amit a pislákoló utcai lámpák világítottak meg. A nagyváros bájos pillanatainak egyike. 

A bejárat felé szaladva fejem felé emeltem a farmerdzsekim, de nem sokat számított az esőben. Közben kikerültem még két taxit, átugrottam egy fekete pocsolyát, aztán már tető alatt is voltam. A nevem szokás szerint le volt adva. Elindultam felfelé. 

Emlékszem mennyire imádtam azt a lépcsőházat. Szűk volt, meredek és dohány, fű, alkohol, meg mindenféle parfüm illata keveredett a sötét térben. A lépcsőfordulókban régi, olyan tipikus irodai lámpatestek világítottak. A falakat végig graffitik borították, de az igénytelenebb fajtából. Látszott, hogy részegen, vagy beszívva taggeltek az alkotók a félhomályban. A firkákkal vérre menő csatát vívtak a kis koszos matricák, amiket a rajzokra ragasztgattak. A témák rendkívül változatosak voltak. Ha az ember éppen egyedül volt és kijött a lépcsőházba, el lehetett veszni ezekben. Az egyik lányokat ajánlott, a másik masszázst boldog befejezéssel, egy harmadikon kocsma cím volt, míg egy távolabbi, szakadt példány azt hirdette, punks not dead… És a lépcsőház koszos volt, baromi koszos. Az egyik sarokban két alak bújt össze, a következőben “anyázva” lökdösődtek, hirtelen pedig egy csapat lány szaladt botladozva lefelé a fokokon. Lobogott a hajuk. Középen végig rács volt, ami vagy azért volt ott, mert régen fel-le járt egy lift, vagy azért, hogy középen nehogy leessen egy részeg szerencsétlen. A hangok egyre teltebbé és tisztábbá váltak, miközben körbe-körbe szeltem a fokokat. A dobhártyám pedig minden lépés után még erősebben remegett, ahogyan a szerveim is. Mintha egy óriás fejében lettem volna, akinek hallójáratában kúszok a külvilág felé, és ahogy egyre kijjebb érek, úgy erősödik fel a halandó élet egy mámoros éjszakájának fülledt és italtól csepegő hangorkánja.

Kértem egy dupla Jack Danielst és a tömegben lassan bearaszoltam a színpadhoz. Wulf távolról felém biccentett, majd rögtön tovább játszott. A színpad mellett a sötétben egy fekete ajtó nyílt a backstage-be, ahová belépve egyből megütött a fű intenzív szaga. Vágni lehetett odabent a füstöt. Üveges, semmibe vigyorgó tekintetek fogadtak, néhányan pedig hevesen ordibáltak egymással. Ha jól vettem ki, éppen valamilyen zenei albumról ment a vita. A sarokban, egy fotelben három lány aludt, de nem azok, akiket az este elején, az utcán láttam. Ám az itt pihenő testek is legalább annyira csinosak voltak. Vettem odabent pár mély lélegzetet, meghúztam a jacket és kissé talán tántorogva rájuk zártam a fekete ajtót.

A széles kordonok túloldalán a romlott élet elgyötört, de a zenében, italban és ki tudja még miben feloldódott alakjai egy emberként vonaglottak, ugyanarra a zenére, mindenféle különbség és nézeteltérés nélkül. Akkor úgy festett, szinte meg is oldottuk a világbéke problémáját. Mulassanak az emberek. Abban a röpke pillanatban mindenki egy volt. Lecsúszott arcok, egyszerű részegek, a csapatokba verődött fiatal lányok, a pultot támasztó arcok, es mi magányos álmodozók, akik azt hitték, hogy alkothatnak valamit.

Felmentem a tetőre. 

Az emberek tekintetét csak a város fényei és a fáradt neonfények világították meg. Az ott fent készülő ételek illata és a cigaretták füstje érdekes elegyet alkotott. A város alattunk lüktetett és soha nem fékezett le. De mi ma este szerencsések voltunk, kiválasztottak, mert kimenőt kaptunk a való világból, a taposómalomból, és nem gondoltunk másra, csak a következő körre. A toronyban védve voltunk. 

Ezen agyaltam éppen, amikor egy rozoga, pergő piros festékkel lekent fémasztalnál ettem odafent egy füstös ízű hamburgert, hogy kissé tompítsam az addig elfogyasztott whiskey-k bódító hatását.

De ez a korszak már a múlté. A hely bezárt, mint anno a legendás CBJB New Yorkban. A jó dolgoknak valahogy mindig hamarabb lesz vége, mint arra fel lennénk készülve. És sajnos mára minden egyre unalmasabb es sterilebb lesz… Ennyi maradt meg az estéből. 

Másnap délután az ágyamban ébredtem fel. Megnéztem a zsebeimet és mindenem megvolt. Egy újabb sikeres misszió.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

ősz

Egész életemben kerültem a cigarettát, de abban a pillanatban, a Gárdonyi téri kávézó pangó teraszán mégis igen kellemes gondolatnak hatott, hogy mi lenne ha egy szálat lassan letüdőzve vágnék neki a napnak. 

Korán reggel volt. 

A presszó még üres, sötét belsejéből, a friss felmosás mindenki számára jól ismert bukéjába burkolózva, mint rég elfeledett, láthatatlan törzsvendég kúszott az utcára a halk jazz, valamint a kávégép harsány darálásának hangulatos elegye. A nap első, bágyadt sugarai még nem küzdötték át magukat Buda dimbes-dombos épületegyüttesének keszekusza dzsungelén, de a kis kávézó hála Istennek a korán kelőknek is kedveskedett egy-két könnyed asztalkával.

Az előttem elballagó járókelők cipőtalpainak ütemes kopogása, a nyugodtan tovasikló, szinte üres sárga villamosok és az utca teszetosza félálmát harsonaként megtörő, elhúzó mentő ordító szirénái… mind oly távolinak tüntek, ahogy ott gubbasztottam, lábamat keresztbe téve a puha, kissé talán szocreál hatású, fekete fémkeretes karosszékben, jobb könyököm alatt a meg-meg ingó, kerek asztalkával. Jobb híján talán a semmit fürkésztem.

Sötétbarna bőrcipőm orrának hegyével finoman odébb söpörtem az aranyló avar egy részét, amelyet a szél, mint hűséges kutya a kedvenc kislabdát, mindig gondosan visszahelyezett a lábam elé. Az ősz egy pillanat alatt beköszöntött Budapestre. Vajon, hogy lett vége ilyen hamar a nyárnak? Közben lelki szemeim előtt akaratlanul is egy könyörtelen filmrendező alakja körvonalazódott, aki pengeéles ollójával gondolkodás nélkül szeli ketté a filmszalagot, hogy nyomban egy újabb snittel folytatódjon a film, egy addig nem várt fordulatot eredményezve.

Előttem apró csészében, lassan és hívogatóan gőzölögve várt a vélhetően méregerős fekete, amelyet kitartóan kavargattam, miután egy leheletnyi tejjel higítva azt, végre már bele is mertem kortyolni. Ezen a hűvös reggelen azonban jól esett kihörpinteni a kicsiny pohár forró, sötét tartalmát. A velem szemben lévő széken olykor megrezdülő szürke zakómra esett pillantásom, amelynek könnyű anyagán szinte akadály nélkül süvíthetett át az eltévedt fuvallat. Szivarzsebéből kikandikált a már sokat megélt, karcos keretű Wayfarer, azt azonban még korai lett volna kitalálni, hogy vajon hasznát veszem-e azon a napon.

Alapértelmezett
Budapest, Pillanatok, Versek

lomtalanítás

Mint keselyűk a döghús felett, úgy gyülekeznek sötét alakok. Trónolnak kihajított holmikon, szeméthegyek lábánál.

Megszállják a máskor békés utcát és bőszen gesztikulálva vitatkoznak a portékákról.

Kívülről nézve eléggé kaotikus a látvány, de belül biztosan szervezetten zajlik.

A buszok menetrendjét rozsdás, kerregő furgonok veszik át, ahogy a raktér vagy a plató szélesre tátott szája mindent elnyel.

A lenyugvó nap lassan nyújtja a szeméthalmok árnyékát, mintha nem is fogyna a törmelék. A munka még mindig zajlik. Szorgoskodnak a görnyedező alakok.

Ám épphogy felfigyelek arra, hogy mi folyik odakint, máris vége. A lomhalmaz szinte semmivé válik, ahogy széthordják.

A maradékot éppen néhány hajléktalan szelektálja. És ha már erre járnak, hát a kukákat is végig guberálják. Felismerhetetlen hangok recsegnek az egyik kisrádiójából, aki éppen meggyújt egy földön talált csikket és kezében összenyom egy kis alumínium kolásdobozt.

Ez a nagyváros tápláléklánca.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

pillanatra Hollywoodban – Vic Rolexe

A tetőablakon át beszűrődő fény egy pillanatra megcsillant a karcos, kopott karóra oldalán. Ki tudja, hogy a kicsiny mutatók már hány hosszú éve járták monoton körtáncukat. Az apró szerkezetben egy igazi karrier, sőt… maga az amerikai álom tükröződött vissza. 

Egy legendás életút. Így igaz, Mr. Armstrong.

Az öreg Rolex Submariner karcokkal teli, mattuló üvegének mélyéről több évtized megfeszített munkájának, Kalifornia forró nyarainak, az angyalok városának álmokat építő, vagy azokat összezúzó mámoros csillámporának, Venice Beach bohéman sokszínű vibrálásának, Hollywood Hills-i partik sötét kábulatba hajló végeláthatatlan sorának, világhíres színészek szívélyes kézszorításainak és a nyugati-part napsugarainak égető perzselésének lassan forgó, mámoros kaleidoszkópja tekintett vissza rám, közben arcomat fürkészve, hogy vajon elcsábulok-e az ígéret földjétől.

Pont mint ezernyi, filmként pergő pillanatkép.

Ahogy hallgattam Vic Armstrongot a budapesti Kempinski Hotel halljában, a pillanatba a semmiből berobbanó, kíméletlen csend rántott vissza. Itt volt az ideje az interjú következő kérdésére koncentrálnom. 

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

kocsmai bölcselkedés

Csak egy újabb hétfő este Budapesten és szokás szerint, egy trehányul megválasztott, Duna-parti kocsma borgőzös teraszán ülve halk diskurzus folytatása arról, hogy ideje lenne már találni egy rendes lányt. A szokásos körök… 

Nem tartom magam egy nagy mágusnak, de általánosságban véve mindig is szerettek a lányok, na meg én is őket. A közös hangot megtalálni gyerekjáték volt, ahogy az is, hogy elinduljunk a közös úton, ami hol hosszabb, hol rövidebb volt. De aztán valahogy mindig véget ért a dolog. Embere és a kölcsönös szimpátia mértéke válogatta, hogy mikor. Vagy legalábbis valami ilyesmi, nem kézzel fogható szarság dolgozhatott a háttérben, továbbá az, hogy nem igazán bírom a kötöttségeket. 

Isten látja a lelkem, mindig ismerkedem, és soha nem félek elmondani egy nőnek, ha bejön. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább én húztam a rövidebbet, mivel semmi komoly nem akadt horogra. Régen persze több nagy szerelem is volt, mára azonban csupán ködös emlékkép az együtt töltött idő és a sok közös pillanat. Nem titkolom, gyakran a várost szidtam, hogy mégis, hogy a viharba lehet ennyi ember közül éppen azt kifogni, akivel az ember – jobb esetben – leélhet egy életet. Rengeteg sekélyes és roncs ember korzózik az utcán, legyen az nő, vagy férfi. Egyik nemnek sincs könnyű dolga. Mondhatnám, a nemek aránya NŐ.

Biztosra veszem, hogy itt is tobzódnak körülöttünk a beteg alakok, ezen a nyitott teraszon, ahol éppen valamilyen monoton, minimál tempó üvölt az arcunkba, egészen közelről, a szeles este pedig cigaretta füstjét keveri a gin aromájával, amire pár perce váltottunk át a fröccsről. Néhányan céltalanul lötyögnek körülöttünk az ütemre, kezükben vékony poharak, vagy sörösüvegek.

Még az is lehet, hogy egy kaszinóból előbb távoznék pénzzel teli zsebekkel, mint, hogy egyszer rendes társat találjak. Az idő pedig csak telik, de valami kurva sebesen. – töprengek félhangosan, közben üveges tekintettel bámulva egy lassan csordogáló sétahajót, ami épp a lebuj előtt kúszik felfelé a sötét folyón, amiben a budai oldal tükröződik vissza. Fekete alakokkal van tele a fedélzet, akiknek jelenlétét a telefonok apró vakui árulják el, ahogy esztelenül fotózzák egymást és mindent, ami mozog. Meg azt is ami nem.

A francba, ez a város ennyi év után már lassan olyan lesz mint egy kapcsolat. Mindent megél vele az ember. Egyszer fent, egyszer lent. A közös emlékek hirtelen az egekbe repítenek, míg egy másik sarkon egy régen megélt kudarc, veszteség, vagy balhé máig ragaszkodó emléke vár, amelynek árnyéka egyre fakóbban, de még mindig követ. Ám az érme oldalait csak így ismerhetjük meg: az együtt töltött idő által… 

és azt kell, hogy mondjam, nem tudom, hogy meddig bírok még ebben a városban élni.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

reggeli

Újabb bágyadt vasárnap Budapesten. A hely eléggé bohém, ahol éppen a nyikorgó széken ülök.

Patina, absztrakt festmények és plasztikák, hangulatfények. De a “divatolás”, az újhullámos felszínesség nem érződik rajta. Nem erőltetett. Ismét Berlinben érzem magam.

A kávégép lelkesen darál, friss kávé illata tölti meg a reggeliző gyomrát.

Még kevesen vannak. Ők pedig halkan beszélgetnek, nevetgélnek.

A pezsdítő kávé aroma mellett szép lassan más illatok is kúsznak felém. Megcéloznak, nincs menekvés. Friss zöldségek, barnakenyér és tükörtojás elegye. Talán. De nem vagyok egy vadászkopó.

Szimpatikus keverék, amely remélhetőleg épp az én reggelim a fal túloldalán. Egy ideje várok már.

A pincér ide-oda cikázik az asztalok között, úgy kell levadászni, ha a vendég akar tőle valamit.

A falra akasztott, kopottas Bang and Olufsen hangfalból megállás nélkül öreg rock számok recsegnek a semmibe.

Nem tolakodóan, épphogy hallhatóan… a hely és az utca is lassan éledezik, a nap egyre magasabbra kúszik.

Alapértelmezett
Budapest, Novella, Pillanatok

öreg remete

Már hajnalodott, amikor egy vacsora és az azt követő, jól sikerült italozás után hazafelé csatangoltam a kihalt városban, a Bartók Béla úton. 

A távolban egy kék, éjszakai busz húzott el. Szinte tömve volt. 

Hátam mögé pillantva láttam, hogy egy utcatiszító gép lassan követ, miközben kitartóan vízzel locsolta a késő nyáresti, langyos aszfaltot. Ilyenkor békés volt a város, én pedig – talán – egy kissé részeg. Csütörtök volt, hajnal három óra, a boulevard pedig hívogató.

Messze tőlem, a Körtér felől jókedélyű ordibálást hallottam, aminek még dallama is volt. Talán énekelni próbált egy szintén elázott valaki… 

Nem tudtam eldönteni. 

A közlekedési lámpák sárgán villogtak. Viszonylag könnyen hagytam hátam mögött a métereket. Hangulatos volt az este, még ezzel a rögtönzött kakofóniával is. Hallhatóan a hang gazdájának is jó estéje volt.

Közelítve a lakásomhoz hirtelen barátságos és valahogy ismerős nesz ütötte meg a fülem, ahogy egyre közelebb értem a vasúti hídhoz, amin éppen egy sötét tehervonat döcögött át, körülbelül már vagy öt perce.

Egy öreg bérház, (vélhetően) régen üzletként működő helyiségéből, a kopottas, félig felhúzott zöld vasredőny mögül halk jazz szűrődött ki. Jól ismertem a helyet.

Napközben is volt már szerencsém az öregúrhoz, aki itt élt, magányosan. Senkit nem bántott és nem emlékszem, hogy valaha is beszélni hallottam volna. Az ajtaja elé mindig lomok voltak kipakolva, mindennap más és más régi holmi. Kisszekrény, cipők, zsákok, rádió, könyvek.

A bácsi – ha nem is minden nap – de minden hónapban ide-oda vitte a szemetet az utcán és bőszen tisztította a járdán azokat a nagy csatornafedő-betonlapokat. A négy sarkukban voltak a kampók, azokat tisztogatta fényesre. Ha jól vettem ki, mindig ugyanazt a csatornafedőt pucolta.

Némán kaparta ki a szemetet a kis mélyedésekből.

Láthatóan senkije sem volt. 

Olykor a kisboltban is láttuk, a legkülönbözőbb időpontokban. Általában világos nadrágot és kinyúlt kockás inget viselt.

Esténként mindig sárgás-kékes derengés szűrődött ki a súlyos, már viseltes fakapu és a rozsdás vasredőny mögül, ahogy elszeparáltan élte életét a Bartók Béla út öreg remetéje. 

Ezen a kellemes estén jazz szólt recsegve a kisrádióból.

Ki Ő? Vajon hogyan került ide, a kis üzletbe, teljesen egyedül? Milyen élete lehetett előtte? Virágzott-e valaha a bolt?

de végül soha nem kérdeztem rá ezekre…

Alapértelmezett
Budapest, Novella

Budapest Hills

– Szívesen! – ordított utánam, kezét a magasba lódítva a már kissé aszott bőrű, napszemüveget viselő hetven körülni hölgy, miután arrébb állt lassan közelítő autóm elől. Megértem én, hogy az ő korában már felettébb fárasztó egy efféle manőver, ám mégis csak ő korzózott a közúti közlekedés számára nyitott Tájék utca áprilisi, forró betonján.

Köszönöm szépen! – viszonoztam nagy mosollyal az iménti kedves gesztust, miközben a kocsit az utca végén fekvő, apró parkoló egyik szabad helye felé terelgettem. Nem engedtem, hogy ez az apró kellemetlenség elrontsa a kedvem. A kis kavicsok halkan ropogtak a széles abroncsok alatt. Céllal érkeztem, meg egyébként is épp a Paranoid szólt a Black Sabbath-tól, aminek felkavaró taktusaira finoman, ám maximális beleéléssel paskoltam a bőr kormánykerék felső harmadát. Számomra ez volt az első olyan verőfényes nap az évben, amikor bátorkodtam a pólót egy kissé szakadt rövid farmerral és baseball sapkával kombinálni, az összképet megbolondítva a már sokat látott, öreg Wayfarerrel. A Sas-hegy fákkal gyéren tűzdelt magaslatán tűzött a nap, így hanyagul, a tetőt lehajtva hagytam a parkolóban az autót. Ahogy lefelé sétáltam a szűk utcán, jobbra fordulva nyugtáztam, hogy így napközben is csodálatos a budai oldal és a város panorámája. De az igazi mégis csak éjszaka, amikor a millió mozdulatlan és cikázó fényforrás túlvilági elegye lüktet a lábaink alatt. Ahogy az ember tekintete nyári estéken egyre távolabb vándorolt, úgy vált kisebbé és kisebbé a világító pontrengeteg, hogy aztán egészen messze már csak egy folyamatosan hullámzó, fényes határvonallá váljon a végtelen, fekete égbolt és a földi világ között. Nem titok, egy házat akartam közelebbről is megnézni, ami – bátran kimondom – egy romhalmaz. Egy ikerház „B” szárnya volt és míg az A-ban, ha jól tudom, akkor egy család élt, a másik oldal ablakai kitörve, a szerencsésebbek bedeszkázva várták, hogy egy új tulajdonos ismét szélesre tárja őket. Az utcára nyíló garázskaput graffitik borították és az előtte pihenő, nyár eleji, kopasz fák csak még inkább szomorúbbá tették az összképet. Mégis, számomra ez volt az álom. A varázsa a mögöttes tartalom volt. A másik oldala ugyanis két nagy ablakból és egy már pergő, sárga festékkel lekent jókora erkélyből állt a magasban, alatta még egy szinttel és egy kis gazos udvarral. A távolban? A hullámzó Budai oldal, tele a kanyargós kis utcákkal, házakkal, mögötte pedig a város teljes látképe, amelybe egy kósza villanyoszlop, vagy fa sem rondított bele. Ez egy másik életben csipetnyi Hollywood lehetne Magyarországon, miközben az erkélyen ülsz a szürkületben, pont mint egy színházi előadás, vagy mozifilm végén, amikor felgyúlnak a távoli fények, a kezedben egy jéghideg negronival, amit az imént kevertél a kigurított bárkocsin lévő színes üvegek kábító tartalmából, majd ennek vermutos és gines, narancsosan kesernyés gőzében, kissé már kábán meredsz a semmibe, miközben a hatalmas ablakok túloldalán, a nappaliban egy kócos lány az egyik kedvenc, gyűrött pólódban dob össze valami finomat és közben az öreg bakelit lejátszón Neil Young dúdolja az Old Man-t.

Ebben az életben viszont elhagyatottan, belül összetörve várt egy újabb fejezetet. 

Alapértelmezett