egyszer fent, egyszer lent,

a városi beton nem felejt.

egy újjabb csikk hever lent a földön,

a járdán, amin a méterekkel küzdök.

ma este már hajlik a tér és görbülnek a falak,

vajon miért bámul a sok különös alak?

de ott van az én támaszom,

alkohol, öreg barátom.

nyáron forró, télen hideg,

a kocsma gyomra olyan rideg.

elmosódnak odabent a fények,

körülöttem sok magányos lélek

félek…

mi lesz így ebből az egészből,

már lemaradtam egy élet feléről.

esztelen kapcsolatokban gázolok,

rendes lányok, nem érdemes várnotok.

e vershez is folynak a sorok és

közben sörrel telik meg a torok.

a kocsma levegője legalább odabent tiszta,

a dohányt mindenki odakint szívja.

le is csapok pár ezrest a pultra,

de hideg a város estje, mint a tundra:

kell még egy kilépő! – ahogy mondják,

az utolsó poharat is pofám elé tolják.

húzóra! – kiáltom és üres már a pohár.

bőrkabátom veszem, vár még másik bár.

ám belül tudom, már nem vágyom másra,

mint sötét szobában a megvetett ágyra.

barátságos odakint a téli, sötét este.

az utca lámpáitól sárgás az éj leple.

hétköznap van, az utca mégis tele,

biztos alkoholista a pestiek fele…

Andrássyn araszolok a Deák tér felé,

hajamat borzolja a decemberi szél.

tekintetem megpihen a butikok felén,

de lassan már ezért is pénzt kér egy kretén.

fázom, reszketek, a távolban egy taxi,

beszállok, a melegben mormolom, hogy “baszki…”