Ahogy kipillantottam a párás ablakon, láttam a kiégett Budapestet.

Akkor úgy festett, végleg elesett.

Önfeledt eufóriát pedig monoton kábulat követett.

Mint egy hosszan tartó háború sokezer, elcsigázott lelke,

úgy kering az arctalan alakok mindig bús serege.

Béklyóba vert, régen szabad emberek,

most fejüket lehajtva bámulnak koszos kockaköveket.

Vagy ha egyszer fel is néznek,

bizalmatlan tekintetük szinte éget.

Mondják, hogy a lélek tükre a szem.

De ezt már aligha hiszem.

Nem emberi ez az új világ,

mert az ember nem ilyen.

Vágyunk az érintésre,

vágyunk a másik közelségére.

És ha kell, ebbe bele is halunk.

Mert végtére is ezért élünk.

Szívszorító, tragikus, embertelen valóság.

Vajon mikor kúszik vissza a való élet?

Ki éli meg ezentúl az álmokat?

Hol vannak a szabad tettek,

a vágyak és az interakció?

Sehol.

Helyette üresség és csend.

Valóság helyébe pedig alternatív jövő lép.

Vissza a múltat, vissza azt ami elmúlt,

Senkinek nem kell e kifacsart jövőkép.

Önző lennék, hogy erre vágyom?

Nem.

Csak egyszer élő, halandó ember.

De belül tudom, hogy ez csak álom.