Távoli kontúrok, távoli alakok.

Ismerősnek tűnnek.

Ködös emlékképek,

melyek még benned élnek.

Ám ismét tisztábbak a részletek, 

a színpad még fénytelen szürkeségében.

De ahogy a nap ma is a folyóba bukik,

a lassan ringó bárka alá,

az hirtelen élettel telik meg ismét.

Te pedig az eldobott csikkek tengerében, 

a megdobbanó szívek

és a visítva lángoló gitárok hurrikánjának

epicentrumában vágtatsz a fénykavalkádban,

mint színek és ábrák egy régi kaleidoszkópban,

amit a benned élő gyermek forgat vadul,

miközben a színpad deszkáit

a lábdobok mély basszusa 

ropogtatja vacsorára.

Sörök szisszennek, tömények nyílnak,

a kupakokat pedig szétrúgja a tomboló tömeg.

Az estébe forduló Budapest fényei

ma este is átfestik a fodrozódó Dunát.