Elesett a belváros. Megint kurvára elesett. A kurva életbe már. – mormolom unottan magam elé, egyhangú, maratoni döcögésem egy random kiválasztott piros lámpájánál, valahol a Kálvin magasságában.   

Végeláthatatlan a kiskörút masszív kocsisora, ami sehová sem halad a keskeny sávra amputált, rögtönzött féregjáratban. 

Miközben a kis közlekedőedényeikbe szorított, ideges, feszült és tehetetlenül kurvaanyázó autósokat fixíroztuk az enyhén húgyszagú 49-esen, a recsegő szerelvény finoman szelte át az ólmosan csordogáló, roppant járműingoványt. Szemeim hiába váltottak képernyőkímélőre, magyarán bambultam, agyam halkan kattogott a háttérben, pont úgy mint régen a döglassú betárcsázós internet. Belül teljesen elvesztem az “ebbe a városba autó, te hülye vagy? add el a francba” és az “ezért felelős dilettáns remekül mutatna egy lámpavason” gondolatok kuszán csapongó labirintusában. 

Az eső, mint egy diszkrét vendég, halkan, de kitartóan kopogott. A kerregő villamos retkesen párás, karcos ablakán kinézve, szinte nyakonvert a nagyváros primitív pszeudokommunikációja. A feszült gázfröccs csörte, az egymás szüleiről megemlékező kurta mondatváltások és a vérremenő dudavendetta édes kakofóniája szinte már baszogatta a hallójárataim. De legalább mi haladtunk. Ők meg… hát, nem.

Előttem egy sáros télikabátba csomagolt hobó ült a foltos és szakadt huzattal borított széken, aki kezeit keresztbetéve dölöngélő corpusa előtt, maga elé meredve vigyorgott a semmibe, olykor artikulálatlanul üvöltve és jajongva röhögve. Semmi kétség, a pokol megelevenedett pesten. A depresszív szürkeségbe hajló, lassan rothadó apokalipszist a villamos belsejében terjengő, ázott kutyaszag orrfacsaró bűze lengte át, ami egy félig lehúzott ablakon lassan kúszott ki a múzeumkörút roppant állóvizébe. A teszetosza negyvenkilences csikorogva fékezett le az astorián, hogy szájait kitárva, gyomrából kiengedje kissé már konzervált, friss oxigén után epekedő utazóközönségét.

Mindezek ellenére szeretem a körúti fodrászatot. Oda sietek éppen. Ingyen kávé, vagy whisky járt a vágás mellé. A lányok kedvesek voltak, a dupla presszó mint egy lórugás, az ital pedig hideg és füstös, őszinte scotch. Egész nap rock szólt odabent, a magyartól a Rammsteinig bezárólag. A villamos és a folyamatos körúti lincshangulat után kellemes volt a hajvágógépek monoton zúgásába süppedve megélni a pillanatot.