Érzésre egy ütvefúró hangjával is felér az üvöltő ébresztő, ahogy hajnalban kelt.

Próbálom a lehető leghamarabb elhallgattatni azt a szemetet.

De ahogy nyúlok a telefonért, azzal a lendülettel verem le az ágyról.

Francba már… Mindegy. Hajnali két óra harminc van.

A sötétben megtalálva az ágy szélét, felkelek és az agyam a szokásosnál is lassabban dönti el, előbb inni kéne, vagy – ahogy mondják – dobni egy sárgát.

A sárgát választom.

Aztán a szokásos körök fél órában. Zuhany, majd megmosom a fogam. Közben bambán bámulok a tükörbe. Egy vizes, kócos hajú fáradt arc néz vissza rám, beesett, kissé kiszáradt és a tükör fölötti erős fénytől hunyorgó szempárral. Megeresztek egy mosolyt magam felé. Lassan ideje lenne összekaparni magad, te Casanova.

Odakint tél van, csípős mínusz öt. A tornacipő farmerral, fehér pólóval és a kopott bőrkabáttal tökéletes választásnak tűnik.

Három óra. 

Halkan behajtom magam mögött a bejárati ajtót és a néma, félhomályos lépcsőházban elfordítom a kulcsot a zárban. Mit ad Isten, ennek is vagy háromszor akkora hangja van, mint napközben…

Az autó belseje jéghideg. Elfordítom a kulcsot. Elsőre semmi. Mi a szar… ? Második nekifutásra azonban beröffen. Halkan jár a motor. Az iménti kínos pillanat hirtelen jobban kikészített, mint a fél hármas kelés… Minden fűtést felcsavarok és várom a csodát, majd még kissé jeges ablakokkal, de elindulok.

Üres éjszakai buszok,

sárgán villogó közlekedési lámpák,

a Bartók Bélán a karácsonyi fényeket lassan lebontó névtelen hősök. Egy járőrautó lassan csordogál az út szélén. Kikerülöm és megyek tovább. Jelenleg ők Budapest teljes lakossága. Ilyenkor még azt is megkockáztatom, hogy élhető a város. Ilyenkor még hidegek a fények és mindent egy vékonyka csillogó jégréteg borít.

Háztetőket,

parkoló autókat,

csatornafedőket,

pocsolyák felszínét,

utcai szemeteseket.

Útközben csak nézek magam elé, minden a megszokott, minden ösztönös. Pszichedelikus rock balladák kavarognak az utastérben és halkan kergetik egymást…

Jimi Hendrix, The Doors, Jefferson Airplane, The Zombies… 

Nem nagyon figyelek semmire. Három óra harminc perc körül jár az idő. Az öreg őrangyal biztos rajtam tartja a szemét. Azon az egy hülyén, aki ilyenkor megy a rádióba műsort vezetni. A kocsi koszos ablakán kinézve, a Duna felett, a távoli épületkontúrokon túl, mintha már sötétkék lenne az ég. Messze néhány hosszú gyárkémény fújja a sötét füstöt. A tetejükön lassan villogó, apró piros fények pulzálnak.

Közben kezd átjárni az élő műsor előtti ismerős érzés. Adrenalin és izgalom, egy kis idegességgel vegyülve.

Szevasztok ismét, ti öreg rohadékok…