“Wine is fine, but whiskey is quicker” – hörögte a fülhallgatóban az öreg Ozzy. Volt valami megkapó a nyolcvanas évek heavy metaljában. Mr. Osbourne kétségtelenül akkoriban volt a csúcson. A Suicide Solution pedig röviden és tömören arról szólt, hogy bizony az alkoholba is bele lehet dögleni.

Az öreg tud valamit, máig helytálló üzenet – gondoltam, főleg úgy, hogy október elején a ködös őszi időben egy óbudai kocsma felé tartottam a munkaidő végét követően. A kocsim éppen szervízben volt, olajcsere, vagy mi a túró. Szóval a szürke panelházak közötti apró sikátorokban sétálva eldöntöttem, hogy józanul hülyeség felszállni a hévre. Meg péntek is volt.

Hatalmas volt a köd. Felnéztem. 

A panelek olyanok voltak mint a felhőkarcolók. Csúcsuk a sötétszürke semmi felett lehetett valahol. Az agyam még zsongott a délutáni rádióadástól, amiben fél hatig ültem és betelefonáló hallgatókkal beszélgettem. Voltak vad arcok. De a legrosszabb talán azt volt, hogy még hátra volt egy riport, amit ismeretlen emberek véleményével és hozzászólásaival akartam kezdeni. 

Végül is, ehhez nincs is jobb hely egy kocsmánál. – szögeztem le magamban.

Pár perc múlva megérkeztem az objektumhoz és a piszkos ablakon át hunyorogva benéztem a kocsma gyomrának félhomályos derengésébe. Az üvegre egy hatalmas söröző-felirat volt ráragasztva, rikító betűkkel. 

Kivettem a zsebemből a telefont és leállítottam Ozzyt. 

Nyugalom pajtás, hamarosan befejezzük… 

Belépve az igazi tipikus, panel alatti talponálló fogadott, néhány törzsvendéggel, akik ültek és békésen iszogattak. Sokszor megfigyeltem, hogy drágább helyeken nem ittak olyan előkelő módon, mint a kiskocsmákban. A fröccsös poharat hüvelyk, mutató és középső ujjukkal fogták, majd picit megdöntötték és úgy ittak egy-egy kortyot. A hatás szinte már arisztokratikus volt. Látszott rajtuk, hogy élvezik kezükben tartott, régi barátjuk társaságát.

Kértem egy korsó sört és megálltam a bárpult szélénél, pár halkan pattogó kis neonfény alatt. A pult felülete ragadt. Velem szemben a jobb napokat is látott, fehér Lehel hűtőn egy pucér csaj bámult vissza rám. Pár pillanatra bele is feledkeztem, de a poszter állta a pillantásom. A képet agyam örökre elraktározta a direkt ilyen emlékek számára fentartott fiókba. Leültem egy férfi mellé, aki valahogy bizalomgerjesztőbb volt. Nem is tudom miért, de egy régi osztálytársamra emlékeztetett… Zsoltira.

-Szabad? – kérdeztem és közben kihúztam a kis krómozott fémszéket. Felnézett, jóízűen meghúzta a Rákóczit.

-Csak ha tegezel. – vigyorgott.

Levettem sötétbarna, kissé már kopott bőrkabátom, a szék háttámlájára tettem és leültem.

Azonnal belekezdtem a mondókámba, hogy rádiózom, űrkutatás lesz a téma és random hangokkal szeretnék indítani. Az érdekel, ki mit gondol róla. Van-e értelme? Mit hozhat a jövő? Ismeri-e Farkas Bertalant… tehát csupa egyszerű kérdés. Simán benne volt. Érdekes egy arc volt. Vékony, hórihorgas alak, farmerban, fekete bőrkabátban. Csontos, szikár, kissé ráncos arcát egy gyűrött baseball sapka takarta el. Vagy negyvenöt-ötven lehetett.

-Végül is van pár percem. Várom a haverokat, mert kirámolunk egy kamiont. – magyarázta nekem lelkes rekedtséggel. 

Sajnos az nem derült ki, hogy rakodómunkás-e, vagy más célból keresik fel a kamiont, de talán jobb is így. Jóízűen meghúztam a korsót, elindítottam a felvételt és halkan kérdeztem. Meglepően jól beszélt. Ahogy teltek a percek, úgy fogyott a söröm. Jól esett.

Kiderült, hogy hisz a földönkívüliekben, meg abban is, hogy ha az emberek egyszer felélik a Földet és új bolygót keresnek, akkor emiatt háborúzniuk kell az idegenekkel. Ahogy mondta: – amikor Isten megteremtette a világot, nem csak ez a Föld létezett, meg hát ki tudja, ki építette a piramisokat is ugyebár… Lehet, hogy egy fejlettebb faj, egy fejlettebb civilizáció. Mi a nyomukba sem érhetünk. – fejezte be és kortyolt egyet.

Kissé kábulva, belenézve szinte üres korsómra, megnyugodtam, hogy oké-oké fejlettebbek, de annyit és úgy biztosan nem tudnak inni mint a magyarok. 

Hívták a fickót. Beszélt pár pillanatig, majd letette. Megitta a maradékot. Szintén olyan urasan fogta a poharat, mint a kocsma többi vendége, aztán elköszönt. Mire magam mellé néztem már nem is volt ott. Igazán rendes tag volt, bárcsak több ilyen ember lenne Budapesten.

Kint közben felkapcsolódtak az utcai lámpák. Fényük lassan erősödött. A köd még jobban rátelepedett a paneltornyokra. Az utcán ide-oda sétáltak az emberek, mindenki ment hazafelé. Mi csak néztük őket odabentről. Vajon hová mennek? Kit mi vár otthon, a lakásban. Gyerekek? Szülők? Boldogság? Egy agresszív férj? A mosatlan? Netán a szőnyegre szart háziállat? Vagy a magány és egy cigaretta az erkélyen?

Felvettem a bőrkabátot, nyakamba tekertem a sálat és táskámat felkapva visszavittem a pulthoz az üres korsót. Egy nem létező színskálával operáló, szellemképes kistévén épp recsegve ment a híradó. Nem tudtam kivenni, hogy miről van szó, de nem is nagyon érdekelt. Egy biztos, a koronavírus áldozatainak száma nőtt. Erről aztán eszembe jutott a maszkom. Gyorsan átnéztem a zsebeimet, a dzseki belső zsebében volt.

Kiléptem a kocsma nyikorgó ajtaján és elindultam a hév felé. 

“Wine is fine, but whiskey is quicker…” – hörögte tovább a fülhallgatóban Ozzy Osbourne.