A tetőablakon át beszűrődő fény egy pillanatra megcsillant a karcos, kopott karóra oldalán. Ki tudja, hogy a kicsiny mutatók már hány hosszú éve járták monoton körtáncukat. Az apró szerkezetben egy igazi karrier, sőt… maga az amerikai álom tükröződött vissza. 

Egy legendás életút. Így igaz, Mr. Armstrong.

Az öreg Rolex Submariner karcokkal teli, mattuló üvegének mélyéről több évtized megfeszített munkájának, Kalifornia forró nyarainak, az angyalok városának álmokat építő, vagy azokat összezúzó mámoros csillámporának, Venice Beach bohéman sokszínű vibrálásának, Hollywood Hills-i partik sötét kábulatba hajló végeláthatatlan sorának, világhíres színészek szívélyes kézszorításainak és a nyugati-part napsugarainak égető perzselésének lassan forgó, mámoros kaleidoszkópja tekintett vissza rám, közben arcomat fürkészve, hogy vajon elcsábulok-e az ígéret földjétől.

Pont mint ezernyi, filmként pergő pillanatkép.

Ahogy hallgattam Vic Armstrongot a budapesti Kempinski Hotel halljában, a pillanatba a semmiből berobbanó, kíméletlen csend rántott vissza. Itt volt az ideje az interjú következő kérdésére koncentrálnom.