Csak egy újabb hétfő este Budapesten és szokás szerint, egy trehányul megválasztott, Duna-parti kocsma borgőzös teraszán ülve halk diskurzus folytatása arról, hogy ideje lenne már találni egy rendes lányt. A szokásos körök… 

Nem tartom magam egy nagy mágusnak, de általánosságban véve mindig is szerettek a lányok, na meg én is őket. A közös hangot megtalálni gyerekjáték volt, ahogy az is, hogy elinduljunk a közös úton, ami hol hosszabb, hol rövidebb volt. De aztán valahogy mindig véget ért a dolog. Embere és a kölcsönös szimpátia mértéke válogatta, hogy mikor. Vagy legalábbis valami ilyesmi, nem kézzel fogható szarság dolgozhatott a háttérben, továbbá az, hogy nem igazán bírom a kötöttségeket. 

Isten látja a lelkem, mindig ismerkedem, és soha nem félek elmondani egy nőnek, ha bejön. Az utóbbi pár évben azonban egyre inkább én húztam a rövidebbet, mivel semmi komoly nem akadt horogra. Régen persze több nagy szerelem is volt, mára azonban csupán ködös emlékkép az együtt töltött idő és a sok közös pillanat. Nem titkolom, gyakran a várost szidtam, hogy mégis, hogy a viharba lehet ennyi ember közül éppen azt kifogni, akivel az ember – jobb esetben – leélhet egy életet. Rengeteg sekélyes és roncs ember korzózik az utcán, legyen az nő, vagy férfi. Egyik nemnek sincs könnyű dolga. Mondhatnám, a nemek aránya NŐ.

Biztosra veszem, hogy itt is tobzódnak körülöttünk a beteg alakok, ezen a nyitott teraszon, ahol éppen valamilyen monoton, minimál tempó üvölt az arcunkba, egészen közelről, a szeles este pedig cigaretta füstjét keveri a gin aromájával, amire pár perce váltottunk át a fröccsről. Néhányan céltalanul lötyögnek körülöttünk az ütemre, kezükben vékony poharak, vagy sörösüvegek.

Még az is lehet, hogy egy kaszinóból előbb távoznék pénzzel teli zsebekkel, mint, hogy egyszer rendes társat találjak. Az idő pedig csak telik, de valami kurva sebesen. – töprengek félhangosan, közben üveges tekintettel bámulva egy lassan csordogáló sétahajót, ami épp a lebuj előtt kúszik felfelé a sötét folyón, amiben a budai oldal tükröződik vissza. Fekete alakokkal van tele a fedélzet, akiknek jelenlétét a telefonok apró vakui árulják el, ahogy esztelenül fotózzák egymást és mindent, ami mozog. Meg azt is ami nem.

A francba, ez a város ennyi év után már lassan olyan lesz mint egy kapcsolat. Mindent megél vele az ember. Egyszer fent, egyszer lent. A közös emlékek hirtelen az egekbe repítenek, míg egy másik sarkon egy régen megélt kudarc, veszteség, vagy balhé máig ragaszkodó emléke vár, amelynek árnyéka egyre fakóbban, de még mindig követ. Ám az érme oldalait csak így ismerhetjük meg: az együtt töltött idő által… 

és azt kell, hogy mondjam, nem tudom, hogy meddig bírok még ebben a városban élni.