Újabb bágyadt vasárnap Budapesten. A hely eléggé bohém, ahol éppen a nyikorgó széken ülök.

Patina, absztrakt festmények és plasztikák, hangulatfények. De a “divatolás”, az újhullámos felszínesség nem érződik rajta. Nem erőltetett. Ismét Berlinben érzem magam.

A kávégép lelkesen darál, friss kávé illata tölti meg a reggeliző gyomrát.

Még kevesen vannak. Ők pedig halkan beszélgetnek, nevetgélnek.

A pezsdítő kávé aroma mellett szép lassan más illatok is kúsznak felém. Megcéloznak, nincs menekvés. Friss zöldségek, barnakenyér és tükörtojás elegye. Talán. De nem vagyok egy vadászkopó.

Szimpatikus keverék, amely remélhetőleg épp az én reggelim a fal túloldalán. Egy ideje várok már.

A pincér ide-oda cikázik az asztalok között, úgy kell levadászni, ha a vendég akar tőle valamit.

A falra akasztott, kopottas Bang and Olufsen hangfalból megállás nélkül öreg rock számok recsegnek a semmibe.

Nem tolakodóan, épphogy hallhatóan… a hely és az utca is lassan éledezik, a nap egyre magasabbra kúszik.