Kétezerhetet írtunk. Diákok voltunk. Csak az egyik nap a sokból, tanítás után, Tokajban. A már jól bevált metodika szerint ütöttük az időt: a kiskocsma cigarettafüstbe burkolózó gyomrában, a zenegépből üvöltő rock and roll és az őrültnél őrültebb világmegváltó gondolatok kusza, gyakran illuminált dzsungelébe burkolózva diskuráltunk a félhomályban. Arcunkat csak a bárpult füstön átszűrődő halovány fényei világították meg, a játékgép villódzó, pirosas tónusú futófényeinek távoli játéka pedig a helyenként már karcos asztal megfáradt felületén tükröződött vissza. Sosem voltam az a nagy bagós, a cigaretták füstjétől olykor kapart a torkom.

A HK (ez volt a lebuj neve) életreszóló barátságok, szerelmek, számtalan bizar pillanat és fazon gyűjtőhelye volt, ahonnan most visszagondolva igen érdekes életutak sarjadtak ki. Feltéve persze, ha az ember hagyta, hogy elragadja a jelen, ami előtte még éppen az ismeretlen jövő volt, míg rögtön utána, már egy meghatározó emlék, később pedig akár világszemlélet. 

Utolsó marék aprónkat általában a kocka-vagy épp a zenegépbe hajítottuk, de valami olyan vehemenciával, mintha nem lenne holnap. Középiskolások voltunk, a HK, avagy a Huszonkettes pedig az intézmény tőszomszédságában húzódott, így szinte sorsszerű volt, hogy előbb, vagy utóbb, de ott kötünk ki. Emlékszem az érettségi előtt is ott dobtunk be valami gyomorforgatót a kissé máló felületű bárpultra támaszkodva, ám, hogy pontosan mi is volt az, annak kiléte már a semmibe veszett. Egy szó mint száz, a becsületsüllyesztő, ha nem is második, de sokadik otthonunk lett. Fiatalok voltunk, általában segítőkész, míg máskor balhés suhancok.

Álmodozók, kalandorok, szabad emberek, akik szentül hitték, hogy egyszer, pár év meló után megtalálják a Szent Grált, a módszert, amelyből úgy keresnek, hogy közben alig dolgoznak, nyaranta az Amalfi-parton, vagy épp a Côte d’Azur-ön hasítanak valamilyen élénk színű, több száz lóerős csodában a keskeny úton, amelynek egyik oldalán a narancsszínbe boruló végtelen tenger, a másikon pedig a pár méterre lévő kopasz sziklafal húzódik, ahonnan kétszer olyan erősen csapódik vissza a négy kipufogó – hátunk mögött üvöltő – öblös ropogása a sötétségbe boruló semmiben. Álmok, borgőz, cigarettafüst. Ezek voltak önnön vágyaink tartópillérei…

A francba is, sok év telt el, csak úgy repülnek a napok, s ma már mindenki “Az élet” elnevezésű puzzle darabkáit igazgatja, ki-ki tempójához, képességeihez és vérmérsékletéhez a leginkább passzoló ütemben. Szétszéledtünk, de így talán még édesebb a találkozás, és sokkal inkább megbecsüljük a pillanatot. 

Újabb év és egy újabb legénybúcsú, ahonnan épp szakadó esőben vágtatok hazafelé az autópályán, miközben az időnél csak tompa fejfájásom a nyomasztóbb.. Persze nem panaszkodom, tisztességesen elbúcsúztunk a legénytől, aki így megtalálta a kirakós következő darabkáját. Sokunk sírja vissza a hajdani őrületet, ám az soha nem tűnik el belőlünk, csupán velünk együtt változik.