– Szívesen! – ordított utánam, kezét a magasba lódítva a már kissé aszott bőrű, napszemüveget viselő hetven körülni hölgy, miután arrébb állt lassan közelítő autóm elől. Megértem én, hogy az ő korában már felettébb fárasztó egy efféle manőver, ám mégis csak ő korzózott a közúti közlekedés számára nyitott Tájék utca áprilisi, forró betonján.

Köszönöm szépen! – viszonoztam nagy mosollyal az iménti kedves gesztust, miközben a kocsit az utca végén fekvő, apró parkoló egyik szabad helye felé terelgettem. Nem engedtem, hogy ez az apró kellemetlenség elrontsa a kedvem. A kis kavicsok halkan ropogtak a széles abroncsok alatt. Céllal érkeztem, meg egyébként is épp a Paranoid szólt a Black Sabbath-tól, aminek felkavaró taktusaira finoman, ám maximális beleéléssel paskoltam a bőr kormánykerék felső harmadát. Számomra ez volt az első olyan verőfényes nap az évben, amikor bátorkodtam a pólót egy kissé szakadt rövid farmerral és baseball sapkával kombinálni, az összképet megbolondítva a már sokat látott, öreg Wayfarerrel. A Sas-hegy fákkal gyéren tűzdelt magaslatán tűzött a nap, így hanyagul, a tetőt lehajtva hagytam a parkolóban az autót. Ahogy lefelé sétáltam a szűk utcán, jobbra fordulva nyugtáztam, hogy így napközben is csodálatos a budai oldal és a város panorámája. De az igazi mégis csak éjszaka, amikor a millió mozdulatlan és cikázó fényforrás túlvilági elegye lüktet a lábaink alatt. Ahogy az ember tekintete nyári estéken egyre távolabb vándorolt, úgy vált kisebbé és kisebbé a világító pontrengeteg, hogy aztán egészen messze már csak egy folyamatosan hullámzó, fényes határvonallá váljon a végtelen, fekete égbolt és a földi világ között. Nem titok, egy házat akartam közelebbről is megnézni, ami – bátran kimondom – egy romhalmaz. Egy ikerház „B” szárnya volt és míg az A-ban, ha jól tudom, akkor egy család élt, a másik oldal ablakai kitörve, a szerencsésebbek bedeszkázva várták, hogy egy új tulajdonos ismét szélesre tárja őket. Az utcára nyíló garázskaput graffitik borították és az előtte pihenő, nyár eleji, kopasz fák csak még inkább szomorúbbá tették az összképet. Mégis, számomra ez volt az álom. A varázsa a mögöttes tartalom volt. A másik oldala ugyanis két nagy ablakból és egy már pergő, sárga festékkel lekent jókora erkélyből állt a magasban, alatta még egy szinttel és egy kis gazos udvarral. A távolban? A hullámzó Budai oldal, tele a kanyargós kis utcákkal, házakkal, mögötte pedig a város teljes látképe, amelybe egy kósza villanyoszlop, vagy fa sem rondított bele. Ez egy másik életben csipetnyi Hollywood lehetne Magyarországon, miközben az erkélyen ülsz a szürkületben, pont mint egy színházi előadás, vagy mozifilm végén, amikor felgyúlnak a távoli fények, a kezedben egy jéghideg negronival, amit az imént kevertél a kigurított bárkocsin lévő színes üvegek kábító tartalmából, majd ennek vermutos és gines, narancsosan kesernyés gőzében, kissé már kábán meredsz a semmibe, miközben a hatalmas ablakok túloldalán, a nappaliban egy kócos lány az egyik kedvenc, gyűrött pólódban dob össze valami finomat és közben az öreg bakelit lejátszón Neil Young dúdolja az Old Man-t.

Ebben az életben viszont elhagyatottan, belül összetörve várt egy újabb fejezetet.