Ha pisztolyt fognának a fejemhez, akkor sem ugrana be, hogy miért maradt ki ’18… Mindegy is. Ami biztos, hogy a fotóimat visszanézve azért Balatonfüreden csak belefért májusban az V. Balatonfüred Concours d’Elegance. Habár a rendezvény előző évben, 2017-ben is csodálatos volt. Mindenképp megéri róla bedobni pár klasszikus, fekete-fehér fotót. Elegancia, kosztümök, lenyűgöző autók, érdekes, barátságos emberek és élettörténetek. Így tudnám a legjobban összefoglalni az élményt. Igazi régimódi uras/hölgyes program, ami után, ha már eleget koptattuk a Tagore-sétányt, egy jó ebéddel leöblítve ezt a gördülő múzeumi tárlatot, tényleg csillagos ötös lehet a napunk.

Visszatérve a nyárra, 2019-ben azért ildomos volt kamatostul beszedni az adót az elmaradt tavalyi év után. Amikor ezeket a sorokat írom, 2022 decemberében, akkor lélekben még mindig ennek a pár hónapnak – a pozitív értelemben vett – sokkjában vagyok. Talán ez volt az utolsó év még koronavírus és korlátozások, valamint válság és háború nélkül. A mi fiatalságunk “boldog békeideje”, a La Belle Époque. Ezen a nyáron hivatalos voltam Írországba egy esküvőre, ismét meglátogattam Németországot, utána pedig Svájcon átkelve Olaszországban csatangoltunk, ahol bejártuk a festői Comoi-tó környékét, megálltunk Modenában, hogy tiszteletünket tegyük Enzo Ferrarinál, de Milánó pezsgésébe is belekóstoltunk egy pillanatra. És, hogy mindehhez hogy kapcsolódik Angel, egy rekedtes hangú, modenai sztriptíztáncosnő? Hamarosan kiderül..

ÍRORSZÁG (helyszínek: Dublin-Irish Whiskey Museum, Howth)

Június volt, csípős reggelekkel és csípős koraestékkel. Egy régi cimborám esküvői tanúja voltam. A gépem viszonylag korán indult reggel, Ferihegyről, így éppen erre az útra pakoltam a nappaliban, ahol halkan szólt valami kellemes “háttér-jazz”. Adódhat a kérdés, hogy miért repülővel mentem egy esküvőre.. Nos, a polgári rész már korábban megvolt, a barátom pedig azt találta ki, hogy a templomi szertartás majd Írországban lesz, ahol a reggelek misztikusan ködösek, az erdőkben apró tündérek repülnek, a levegőben viszki és sör illata száll, vegyülve a tenger sós illatával, ahol az ódon kastélyok néma gyomrában kísértetek járnak és, ahol a hajnali harangszó búgásába burkolózva tántorognak haza a pubból a dölöngélő törzsvendégek, akiknek a családi neve idősebb mint Amerika teljes történelme.. A násznép nem volt népes. Csak a barátom és a felesége, valamint a két tanú találkozott itt, ezen a különös kis szigeten. Bevallom, imádtam az ötletet. Elsőre talán önzőnek tűnhet, hogy ezt választották, de ha jobban belegondolunk, akkor kinek is legyen élmény az alkalom? A násznépnek, vagy nekünk? Mire költsünk inkább? Egy nyolcvan fős gigabulira, ahol a fél társaság lerészegedik, vagy egy apró tengerparti templomra és egy villára, ami a végtelen naplementére néz? Engem az utóbbi fogott meg… És amúgy sem rajongok a számomra idegen tömegekért. Szóval ide készültem.

Az út körülbelül három óra volt Budapestről Dublinba, ahol én és a táskám egyből taxiba vágtuk magunkat, majd egy olyan sofőr társaságában, aki esküdözött, hogy oh I know Hungary, and when we were there, we fuckin’ loved it! … szóval vele nyargaltam Dublin belvárosába, a Grafton Streetre, ami olyan mint nálunk a Váci utca. Keskeny, kanyargó belvárosi bevásárlóutca a város szívében. Nekem onnan volt ismerős rádiósként, hogy Ed Sheeran is megénekelte ezt a helyet a Galway Girl című dalában:

“I met her on Grafton street right outside of the bar
She shared a cigarette with me while her brother played the guitar“

Egyszer csak megláttam az ismerős, magas sziluettet, ahogy felém döcög a forgatagban. Pacsi-pacsi, ahogy az lenni szokott, majd kitaláltuk, hogy – mivel a szállásunk a város mellett, egy villában van a tengerparton – inkább egyből elindulunk a viszki múzeumba (Irish Whiskey Museum), amire már nagyon régóta kíváncsiak voltunk. Az élmény olyan volt mint egy borkóstolás, több tétellel és egyre bódultabb pillanatokkal. Ám tényleg végigvitt az ír viszki történelmén, sőt az is kiderült, hogy anno miért kellett kis csengőknek lenni a koporsókon… Igen, ennek is köze volt a viszkihez. Az ízlelőtúrát egy finom vacsora követte, ami után elszaladtunk egy kisboltba, beugrottuk a szmokingért, azaz inkább morning coat volt és elindultunk a tengerpartra. Koraeste volt, a taxinak ezúttal sem állt be a szája, de aztán csak befutottunk Howth-ba, ami Dublin egyik nagyon jómódú elővároskája. A lányok már a házban voltak, ami te jó ég… tényleg a parton volt, volt benne biliárd terem és a partra néző oldala végig üvegből volt. Csodálatos élmény volt, főleg úgy, hogy mint később kiderült, mi voltunk az egyik utolsó lakói, ugyanis aztán a tulajdonosok eladták pár millió euróért.

Összegezve, Írország egy remek hely. Több kastélyt is meglátogattunk, hatalmas parkokban csatangoltunk, sétáltunk a helyenként tényleg életveszélyes Howth Cliff Walk útvonalon, ahonnan leereszkedtünk egészen a tengerpartra. Sőt, a választott templom lelkésze, Gerald atya, az esküvő előtt elküldött minket a pubba, hogy igyunk meg egy viszkit. Így hát teljes puccban átsétáltunk a templom mellett lévő hat kocsma egyikébe és megittunk pár pohárkával. Írországot jól jellemzi, hogy mikor benyitottunk, senki még csak ránk se nézett, plusz délelőtt 11-kor tele volt a hely. Imádtam.

Mégis talán, amit mindenkinek a leginkább ajánlanék, hogy az egyik este csak úgy sétáljon le a kikötőbe és nézze a vérvörösbe hajló égboltot, közben a sirályok hangját és a víz huncut szimfóniáját hallgatva, ahogy a töltés szikláit nyaldossa. Nézze a szigeteket és távoli apró hajókat, a kikötőben ringatózó vitorlásokat. Gondolkozzon közben életről, kapcsolatokról, halálról és a múlandóságról és… a pillanat fontosságáról. Majd ahogy ezzel kellően beforgatta magát, még csatangoljon egy kicsit a városi utcákon és aztán üljön be egy parti vendéglőbe egy guinness pie-ra, ami azóta, hogy megkóstoltam, az egyik kedvenc ételem.

NÉMETORSZÁG (helyszínek: Berlin-Reichstag és a Mauerpark, Stuttgart)

Az út ezúttal is Budapestről indult, ahonnan A Terv szerint, először Berlinbe utaztam, ahol összeszedtük egymást a srácokkal, hogy aztán itt töltsünk el egy eléggé kaotikusra sikerült hétvégét. Berlin, talán mondanom sem kell, de egy hatalmas kulturális olvasztótégely, amit időnként jól megkavar egy láthatatlan, de erős kéz, ezzel mindig jobban és jobban összekeverve azt az egyszerre csípős, kissé keserű, de mégis édes, utóízében azonban sós masszát, ami maga a város. Itt éjszaka is nappal van, a kultúra és a történelem, a múlt és a jelen kéz a kézben sétál a bohém életvitellel. Ez a német carpe diem.

Berlin Németország fővárosa, míg szűk négy millió lakosával, Budapestnél is szinte kétszer nagyobb. Ez a hétvége maga volt a pozitív káosz.. Fel sem tudom sorolni, hogy hány kis pubban és étteremben voltunk, de bátran állíthatom, hogy nagy csalódás sehol sem érhet minket, ha ellátogatunk ide. Csak a poén kedvéért volt egy este amit a német techno oltárán áldoztunk fel: három órát álltunk sorba a legendás Berghain Klubba, ahová nyilván nem engedtek be, viszont ezt követően átvándoroltunk a Watergate-be, ahol reggelig ment a daj-daj, ahogy azt mifelénk mondják. Itt is zseniális figurákkal hozott minket össze az élet, hajnalban pedig egy füstös kifőzdében zártuk, vagyis kezdtük a napot, egy nagyon finom és folyós hamburgerrel. Tényleg életem egyik Nagybetűs Hamburgere volt ez az omlós, szaftos, fűszerekben tocsogó szendvics, amit a gurulós kifőzdéből (avagy bódéból) nyújtott elém egy kissé már remegő kéz, aminek gazdáját nem is láttam, akkora volt odabent a füst és a gőz, a kis térben. Szigorúan előrehajolós, vagy pult, esetleg szemetes felé görnyedős mulatság volt.. De életem burgere.

A hétvégének volt persze komolyabb, városnéző etapja is, amikor a Reichstagot, egy, a Berlini falhoz kapcsolódó múzeumot, plusz a híres Brandenburgi kaput néztük meg, mégis a helyszín, amit kiemelnék, az a Mauerpark, a Prenzlauer Berg kerületben. 

Ez a park maga a csoda. Egyrészt hatalmas és lankás, másrészt itt tényleg mindent megtalálunk. Együtt futnak a családok, kosárlabdáznak a fiatalok, pár méterrel odébb breakdance párbajba botlunk, mellettük néhányan pedig jógázni próbálnak. Sokan pokrócon fekszenek a fűben, közben az utcazenészek néha totálisan összefolyó kaotikus kakofóniáját hallgatva. Az egyik csellós srác például orvosi egyetemre gyűjtött.. És ezt mind végigkíséri az intenzív fű szag. A terület egy nagy részét hatalmas bolhapiac foglalja el, ahogy a Burberry ballonkabáttól, a hanglemezeken át, egészen a régi bútorokig és lakás kiegészítőkig mindent megtalálunk. Az olyan apróságokról nem is beszélve, mint a kitűzők, könyvek, poszterek, ékszerek, órák és napszemüvegek. Természetesen mind vintage. A vásár mellett étel és ital is kapható. Ha valaki csak ezért eljön Berlinbe, már az megéri. 

Rövidre zárva Berlin csodás, de a túra itt még nem ért véget. Tulajdonképpen még el sem kezdődött igazán. A reptérről Stuttgartba repültünk, ahol átültünk a 2017-ből más ismerős nagyvadba (értsd: BMW M4) és innen indult az igazi roadtrip…

SVÁJC (helyszínek: Zürich-Zürichsee, Bahnhofstrasse)

Zürichben és Bázelben korábban már többször is megfordultam, ám ebben az évben csak átszaladtunk Svájcon. Persze azért egy pár órára letettük az autót Zürichben és bejártuk a belvárost. Érdekesség volt, hogy egy régi katonai bunkerbe vájt “mélygarázsban” parkoltunk le, amiben alig-alig volt hely bárminek is, nem hogy autóknak, ellenben olyan (szerintem) acél kapui voltak, hogy rendesen megilletődtem. Körülbelül fél méter vastagok voltak a kapuk szárnyai. Svájc maga egyébként gyönyörű, rendezett és nagyon tiszta. Ez az a hely, ami úgy néz ki, mint egy rettentő drága IKEA katalógus. Mindennek megvan a helye, a funkciója, viszont ha csak a puszta építészetet nézzük, az is lenyűgöző. Zürich Svájc legnagyobb városa, ellenben az ország méreteit jól mutatja, hogy itt is kevesebb mint félmillió ember él. Ha itt járunk, akkor a tavat mindenképp megéri megnézni, sőt akár egy gyors hajóutat is tenni, ugyanis a tó partján lenyűgöző régi villákat láthatunk, kicsi saját kikötőkkel. És igen, ezekben a házakban laknak is. Mi ezúttal tényleg csak néhány órára álltunk meg, de a Bahnhofstrasset útba ejtettük. Ez az ottani Váci utca, vagy inkább az Andrássy út. Számomra ruházatban nem tud újat mutatni, de a svájci órakülönlegességek és kis butikok miatt egyszer mindenképp látni kell. Ez az a hely, ahol – kis túlzással – a Tag Heuer, az Omega és a Rolex a “belépő szint”. A Richard Mille, a Patek Philippe, vagy éppen a Vacheron Constantin pedig a képzeletbeli skála másik vége. Egyszóval itt tényleg megéri megállni és lesápadni egy-egy kis kirakatnál.

OLASZORSZÁG (helyszínek: Comói-tó, Milánó-Santa Maria delle Grazie-templom, a Milánói dóm, a Galleria Vittorio Emanuele II, Castello Sforzesco, innen Modena-Museo Enzo Ferrari, Autodromo di Modena, Padova)

Svájcban alig-alig töltöttünk el egy szűk napot, mivel kora este már a Comói-tónál akartunk vacsorázni. Zürichtől körülbelül három és fél óra ez a gyönyörű olasz tó, így visszasiettünk a bunker garázshoz, ahol parkoltunk, lassan kimanővereztük a kocsit és talán csak egyszer álltunk meg az úton. Ha jól emlékszem akkor felváltva vezettünk Dokival, mivel mindkettőnkből eléggé sokat kivett a berlini “ereszdelahajam”. Őrültség lett volna, ha csak egy ember vezeti végig az autópályákkal és hegyi szerpentinekkel tűzdelt, több órás utat.

De végül alkonyatra csak bekanyarodtunk a tó mellé mélyen benyúló, fákkal szegélyezett és apró kavicsokkal borított parkolóba. Ahogy befelé gurultunk, imádtam az apró kavicsok halk ropogását, ahogy megadják magukat az M4 széles abroncsai alatt. Leparkoltunk, mellettünk halkan pattogtak az autó még forró, de lassan lehűlő alkatrészei. Megérkeztünk. A festői Comói-tó ott volt előttünk.

A Comói-tónál feltöltődve még aznap este Milánóba akartunk érni, mivel ott foglaltunk szállást az Airbnb-n, jó áron, a belvárosban. Én nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de Olaszországban még a leglepukkantabb szállásnak is megvan a bája. A bútorok lehetnek régiek, kissé megkopottak, de valahogyan a legutolsó öreg, tömörfa ruhásszekrény halkan nyikorgó szekrényajtajából is sugárzik a stílus és az ódon elegancia. Az első esténk eléggé gyorsan véget ért Milánóban, mivel húzós napok voltak a hátunk mögött. Egy kis kockás abroszos vendéglőt persze azért útba ejtettünk. Egy könnyed tésztavacsora és fejenként körülbelül egy-egy liter víz után visszahuppantunk a kocsiba és elindultunk a kivett lakásba. Úgy éreztük, hogy elég lesz másnap belevetni magunkat a város nyüzsgésébe. Finom adalék, hogy azért a szállásunk melletti parkolóházban csak ott parkolt egy sötétkék Ferrari 812 Superfast.. Mondom én, stílus az van.

Másnap korán keltünk, majd egy gyors reggelit követően bebarangoltuk a várost. A Santa Maria delle Grazie-templomban kezdtük a nevezetességek bejárását, mert oké, hogy remek ételek vannak, oké, hogy imádom a negronit, és az is oké, hogy a dolce fuckin’ vita és a sprezzatura csak úgy árad az olaszokból, de ha egyszer Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját megnézhetjük, akkor meg is nézzük. A freskó történetesen éppen a Santa Maria delle Grazie-templomban pihen a falon. A “kis” bazilika, ha egyáltalán létezik ilyen fogalom, Milánó leghíresebb temploma. Érdekesség, hogy 1943-ban az angol-amerikai légicsapások következtében a kolostort is bombatalálat érte. Ám néhány fal, igen, az is amire az Utolsó vacsorát festették, épségben maradt. Természetesen most már ismét régi önmaga az épületegyüttes. Mindent újjá építettek. Innen – a kereszténység vonalán tovább mozogva – a Milánói dómot is útba ejtettük, ami az olasz gótika egyik, csaknem 110 méter magas mesterműve. A grandiózus épület igazi turistalátványosság. A kapuja előtt egész nap tömött sorokban álltak az emberek, így bent végül nem jártunk, de kívülről azért körbejártuk. A Galleria Vittorio Emanuele II rögtön a dóm mellett fekszik és kereszt alaprajzával nem csak különleges, hanem fenséges is.

Üvegteteje, zárt folyosói, milliónyi apró díszítése, hangulatfényei, na meg az itt található elegáns kávézók és éttermek egytől egyik csodálatosak. Azonban ez az a hely, ahol sosem lesz egy nyugodt percünk, mivel mindig hömpölyögnek odabent az emberek. Egyébként ha itt átkelünk, akkor a másik végén remek kiskocsmák és vendéglők vannak, ahol este hatalmas az élet. Mi is elvesztünk itt nem egyszer.. A kis poharazók egyszerűen beszippantanak és letüdőznek, te meg ott kergetőzöl a város légzőszervében, együtt a temperamentumos olasz mondatokkal, a téged körülvevő parfümfelhőkkel, az orrodat csiklandozó dohányillattal és a remek koktélokkal, amíg valahogy vissza nem jutsz a felszínre. Az éjszakánkat jól szemlélteti talán, hogy csak annyira emlékszem belőle, hogy egy kutyával beszélgetek egy kocsmában.. NA DE! Amit még Milánóban feltétlenül nézzünk meg (és mindenképp kényelmes cipőben) az a Castello Sforzesco. A hatalmas épületegyüttes régen a milánói herceg rezidenciája volt, mára azonban kedvelt célpont a turisták számára. Remek fagylaltjai és hatalmas parkja miatt azonban a helyiek is itt tanyáznak, akik meglepően kedvesek és közvetlenek. Sajnos a csuklódra kis karkötőt húzó afrikaiak is, akik aztán ezért még pénzzel is le akarnak húzni.. szóval csak óvatosan. (kacsintósszmájli)

Ahogy az már említettem is, a Vittorio Emanuele galéria túloldalán remek helyek vannak, és hangulatos kis terek, az úgynevezett piazzák. Itt voltunk az utolsó estén is, amit Milánóban töltöttünk, viszont másnap összerámoltuk a cuccokat, bedobtuk őket a kocsiba és kissé karikás szemekkel elindultuk Modenába. Az autópálya mellett reggeliztünk és egy lórugással felérő éjfekete espresso elfogyasztása után már nem is volt olyan vészes a helyzet. Szűk két és fél óra volt az út Modenáig, odaléptünk neki.

Modena egy nagyon különleges hely – még Olaszországban is – mivel amellett, hogy csak alig 200 ezren lakják és, hogy a Biblioteca Estense könyvtárban körülbelül háromezer kéziratot őriznek (elnézést, csak okoskodok), itt található az olasz autógyártás krémje, elitje, már-már főispánsága. Igazi fellegvár. Itt születnek meg ugyanis az olyan autók, mint a Ferrari, a Pagani, a De Tomaso, a Lamborghini és ha ez nem lenne elég, a Maserati is. A mi célunk ezen a nyáron a Ferrari-család meglátogatása volt. De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval puskaropogással felérő, csattogó-durrogó kipufogóinkkal együtt megérkeztünk ebbe a mesés városkába. Csak úgy dörögtek a kis utcák kőházai.. Mint sok mindent ezen a túrán, a szállás foglalást is a véletlenre bíztuk, “úgyis lesz valami cimbi…” alapon. Volt is. Mondena külvárosában. Egy nightclub fölött..

Hát persze, hogy miután lepakoltunk, késő este, ott akartunk meginni egy sört, mivel az mókás, de valahogy nem tűnt jó előjelnek, hogy a hely tök üres volt. Amikor lementünk csak a karcos hangú, viseltes táncoslány, Angel ült az egyik sötét sarokban, aki amikor rekedtes, mély tónusú hangján hozzánk dobta azt a két szót, hogy hi guys, azt hittem, hogy összeszarom magam. Gyors fejszámolás után arra jutottunk, hogy a bájos, történelmi városmag egyik kis kockás abroszos vendéglője is tökéletesen megteszi majd. Elindultunk a belváros felé, szerencsére gyalog, a Google Mapset követve. A város egyre jobban kinyílt, ahogy a hátunk mögött hagytuk a métereket. Kis sikátorok, bájos házak, és egy különleges, apró autókereskedés, tele egzotikus gépekkel. Az első este itt is a szokásos körökkel telt. Egy hangulatos, olasz vendéglő teraszán ültünk, tésztákat zabálva, amihez vörösbort ittunk… addig, ameddig a sárgás utcai lámpák fénye lassan csóvát nem húzott és a templomtornyok harangzúgása szimfónia nem lett. Mulattuk az időt, mert másnapra már megvolt a pontos tervünk. Úgy hívták…

Ferrari.

Lehetséges, hogy ez már amolyan tündérmesés körítés, de ha jól rémlik, már nyitásra ott voltunk Modena másik végén, az Enzo Ferrari múzeumban, aminek különlegessége, hogy a modern és letisztult “új szárny” mellett két régi épület is a tárlat része, amelyek anno Enzo Ferrari édesapjának műhelyei voltak. A fotón látható épületnév pedig Alfredo Ferrarihoz, becézve Dino Ferrarihoz köthető, aki Enzo első fia volt. A kis Dino nagyon fiatalon, 24 éves korában hunyt el. Tiszteletére apja később (1967-ben) egy sportautót is épített, amit ma Dino Ferrariként ismerünk. A kiállításra mindenképp megéri rászánni az időt, mert eléggé részletesen bemutatja a Ferrari történelmét, a legismertebb motorokat, na meg a legkülönlegesebb autókat. Egy ajtón át még Ferrari apró, régi dolgozószobájába is beleshetünk, ami – ha jól tudom – eredeti bútorokkal van berendezve.

A modern csarnokban a márka híres sportautóit járhatjuk körbe, legyen az egy klasszikus, 1954-es Monza Spyder Scaglietti, vagy épp a futurisztikus speedster, a 2019-ben bemutatott Monza SP1. A klasszikus műhelyekben pedig leginkább a motorsporttal kapcsolatos fejlesztések és történelmi mérföldkövek láthatóak, kiegészülve egy Ferrari-piros, azaz miket beszélek, rosso Formula 1-es géppel.

A múzeum után kötelező volt elszaladni az Autodromo di Modena versenypályára is, ami egy szűk két és fél kilométeres betonszalag, Modena szélén. A több mint 70 éves pálya jelentősége abból adódik, hogy 1961-ig bezáróan számos Formula 1-es és 2-es versenyt tartottak itt. Később pedig ez volt a Ferrari és a Maserati egyik hivatalos tesztpályája is. Ahogy begurultunk a pálya melletti parkolóba, kipakoltuk az autó csomagterét, megszabadítva a kocsit sok-sok felesleges kilótól, majd a két baromi vastag, új papucsot is kivettük, amit Doki előrelátóan bepakolt az út elején. Igen, jól értitek, a hátsó üléseken a túra teljes időtartama alatt velünk utazott két vadonatúj Michelin Pilot Sport abroncs is..

Amikor megvettük a pálya jegyet kiderült, hogy épp valamilyen vízügyi karbantartás van, így senki nem jön ma a pályára, de ha már mi itt vagyunk, akkor nyugodtan autózzunk rajta húsz.kerek.percet. El sem hittük, hogy ekkora szerencsénk van, végül is mennyi esély volt erre, viszont élve ezzel az égi jellel, halkan végig rock és hip-hop zenéket hallgatva, rágurultunk a mondenai aszfaltra. Egy szabály volt, hogy driftelni nem szabad, amit igyekeztünk betartani. Többé kevésbé sikerült is.. Az autó remekül bírta a körülbelül kétszázról húszra fékezéseket a célegyenes végén, plusz az abroncsok is remekül bírták a nyúzást. Az egyedüli tényleges szenvedő alany(ok) a karbon fékek betétjei voltak, amik a kergetőzés végére, teljesen megadták magukat. Mondjuk ki, elfogytak. Húsz perc alatt, csaknem ötvenezer kilométerre elegendő betétet fogyasztottak el a pizza méretű tárcsák, amiket a csaknem száz fokos abroncsok öleltek körbe. Csodálatos volt! Így kötöttünk ki aztán Padovában, amit máris elmesélek, csak előtte még pár fotó…

Szóval remek időtöltés volt a privát kis pályanapunk, ám tényleg, a végére veszélyesen kevés használható fékhatásunk maradt, így muszáj volt útba ejtenünk egy szervízt, ahol épp volt készleten M4 Competition karbon-kerámia féktárcsához megfelelő fékbetét. Az említett műhely és megfelelő készlet csak Padovában volt, szűk két órás útra Modenától. Így a lehető legkörültekintőbben, de elindultunk a már említett BMW szervízbe, egy Marco nevű sráchoz, akivel egyeztettünk a projektről. A (tor)túra persze boldog véget ért és pár nap múlva már hazafelé száguldottunk, Magyarország irányába. Még terveztünk egy velencei megállót, ám a már említett programváltozás miatt az sajnos elmaradt. Viszont így is, egy felejthetetlen európai túra állt mögöttünk, megannyi autópályával és szerpentinnel, szebbnél szebb pillanatokkal és helyszínekkel, jobbnál jobb fogásokkal és italokkal, plusz néhány nagyon kedves és segítőkész személlyel. Amikor az utazás utolsó, nyári naplementéjében süvítettünk a Balaton és Keszthely felé, egy kicsit össze is szorult a szívem, hogy bárcsak ez így, ebben a formában örökké tartana. A fiatalság, a barátság, a szervezetlen szervezettség, egy több száz lóerős, seggdobálós, tébolyult kasztniban, egy remek jóbaráttal.